| | | | Bajos szerelem | | | Bánat ( ) , Reménytelenség ( ) , Csalódás ( ) , Megcsalás ( ) , Szakítás ( ) , Elmúlt szerelem ( ) , Viszonzatlan szerelem ( ) , Vágyakozás ( ) , Remény ( ) , Újrakezdés ( ) , Halál ( ) , Magány ( ) | | | | | | | | | | | | | | |
| | Új versek | | | | A csók | Nemdenem egészen picinyke
vagy tág szobád térségiben
hol mint lüktető-begyű cinke,
normann lábacskád úgy pihen?
És nem csupa gyönyörűség-e
fehéren a kereveten
tested árnyékos pőresége
te párizsi parisienne?
S nem a tiéd-e, te csupa lélek,
s mint illik, nem szilaj-szabad,
mezítlen-áldott női szíved,
s nem francia, akár magad?
S nem a tiéd-é büszke
szavak az alvó éjben itt,
a csendben és a hold ezüstben:
pompás északi kebleid?
S engedelmeddel, nem tiéd-e,
kit remegtet az estharang,
hasadnak édes-szép vidéke,
bizony, európai hasad?
Nem hasonló a földkerekhez,
s mint légkörében e golyó:
tomporod, mely egész kerekded,
miként a hegység és folyó?
És nem végtelen-é a kéjnek
szava, s mint só, oly patyolat,
mit hallat csillagközi méhed
univerzális csók alatt.
S a hit által, mely engem éltet
illatodban és fényeden,
nem hatol-é lelkem, a részeg,
szerelmed legmélyére - nem?
Jékely Zoltán fordítása | | |
| | Úgy szeretem . . . | Úgy szeretem a tél első lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.
Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füsttől takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).
E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekvő királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!
Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kihűlt ily hirtelen. | | |
| | Halott hölgy | Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt,
akinek Michelangelo
vetett komor kriptában ágyat.
Jó volt, ha jó a durva kéz,
amely futtában dobja vissza
mit ád, míg isten félrenéz, -
s ha lelketlen pénz alamizsna.
Gondolkozott, ha gondolat
pengése dallamos szavaknak,
melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.
Imádkozott, ha szép szemek,
melyek hol rút férgek kísérnek,
hol ég felé tekintenek,
neve ima, istendícséret.
Mosolygott volna, hogyha zárt
kelyhű virág tárulni tudna
a szélnek, mely borzongva száll
fölébe és otthagyja futva.
Sírt volna, ha szívére tett
hűvös keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
az égi könny a földi sárban.
Szeretett volna, ha a gőg,
hiába gyújtott gyertyaképpen
fekete koporsó előtt
nem virraszt magtalan szívében.
Meghalt, - s nem élt ostoba.
Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge
kezéből most kihullt a könyve,
amit nem olvasott soha. | | |
| | Agyő, Zsuzsanna! | Agyő Zsuzsanna, szőke rózsa,
nyolc teljes napja kedvesem!
A kurta gyönyör, édes óra
talán a legjobb szerelem.
Tudom-e most, hogy eleresztelek
bolyongva majd hová jutok?
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
csak elfutok.
Megyek, s a csókod búcsulángja
még ajkamon lobot vetett,
még megpihenni, kicsi lányka
karomba hajlik szép fejed.
Érzed, a szívem egyre reszket?
A tied vígan dobogott!
Ha elmegyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
szeretlek ott.
A nyerget már lovamra tették,
jaj, miért is nem marad velem
a te haszontalan fejecskéd,
melytől most illatos kezem?
Szemed nevetve rám mereszted,
mint nimfa, ha futásba fog.
Még szemem is, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
csak mosolyog.
Ó mennyi báj, és mennyi bánat
édes bucsúdban, gyermekem!
A könnyed is csupa varázslat,
szemedből szíved int nekem.
Vígaszt adna, ha halni kezdek,
szemed, mely élni buzdított.
Mégis megyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
már csak sírok.
Zsuzsanna, majd ha elfelejtesz,
egy percig őrízd még tovább
- mint virágot kebledbe rejtesz -
hervadt szerelmünk illatát.
Ti boldog esték, hova lesztek?
emléketek még itt ragyog.
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
tiéd vagyok. | | |
| | Hol vannak . . . | Hol vannak szeretőink?
Sokkal szebb, jobb helyen.
Óh boldogabbak ők mind
a sírban odalenn.
S az angyalok közt állnak,
hol a kék ég lebeg,
a szűz Istenanyának
zengenek éneket.
Óh, sápadt arcú kedves,
virágzó, ifjú szűz,
óh, elhagyott szerelmes,
kit tipró bánat űz!
Szemetekből vidám, hű
öröklét ragyogott:
világ kihunyt fáklyái
ottfent lobogjatok! | | |
| | Mert minden földi lélek . . . | Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
a levegő,
s mert a keserű hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;
én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem! | | |
|
|
