Vérző szívem fáj,
Mert Te nem szeretsz már!
Szét marcangolod lelkem,
S Te nevetve eldobsz engem!
Fáj,hogy ezt teszed,
De elfogadom,mert szeretlek!
Szívem örökké Tiéd,
S csak Te tudod neked mennyit ér!
Én írtam Neked ezt a verset,
Hogy tudd mennyire szeretlek:
Egyetlen Örök Szerelmem!

...

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

...

Ó asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagytok a megváltás és vigasság,
Ó asszonyok, ti selymes takarók,
Szép szőnyegek, ti szőkék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát
S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én tőletek már oly távol vagyok,

Mint a halál, őrültség és igazság !

...

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

...

Menyasszony-mulásban
szerelmem nő mogorván,
üres szél a társam,
gyenge szívem sodorván.
Hétszámra hallgatok,
meg se kérdem istenem, -
szerelmet mért adott,
hogyha rossz a szerelem.

Ahogy úr lelkemen,
tán már istenkáromlás.
Ez a bús szerelem
szépnek-jónak megromlás.
Jércének éles kés,
békés völgynek hóbika,
hímeknek herélés,
gyászlovaknak bóbita.

S nem halhatok én meg,
amig el nem érhetem,
örökös kényének
örökös az életem.

...

Az első dal egy lányról szólott.
Fehér lány volt, ki félve adta
A könnyfakasztó, szűzi csókot.

Aztán más lányról énekeltem...
Jéghideg volt mindkettőnk ajka,
Fáradtak voltunk mindaketten.

És ismét égtem izzó vágyba'...
Feltámadt szívvel bandukoltam,
De nem találtam egy leányra...

Most már elhagytak mind az álmok,
A dal kihalt, szivem üres lett,
Köröttem bor s festett leányok...

...