Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet.
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

...

Virágozzál, szép rózsaszál,
Jó szüléid kertébe!
S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tőlts sok vídám tavaszokat,
Végre a mennyországba
Élj hervadatlanságba.

És ha majd e pacsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a kék Tiszának
Partjain túl menni kell:

Emlékezz rá jó szívedből,
Ejts egy sóhajtást mellyedből,
És az, mint rózsaillat,
A szellőn házamig hat.

...

Bucsúzni jöttem, lányka, hozzád.
Kérlek, kérlek, ne félj, ijedj!
Nem könnyeket jövék sajtolni,
Nem érzést, sorsot káromolni;
Csak egy csókért, - s Isten veled!

Hisz nem sohajtni, sápadozni
Kötők mi frígyünket, leány!
Minden percünk egy tölt pohár volt,
S hogy elköszöntők a nemes bort,
Hogy elfogyott, sírjunk talán?

Nem, nem, hisz a nőnek szívétől
Nem vártam többet, mint ami;
S te is tudád, hogy az örömnek,
A szenvedélynek, a költőnek,
Hogy éljen, kell csapongani.

Kit a forrás üdíte egykor,
Midőn ledűlt, eltikkadott,
Nem lenne-é őrült örökre
Az egy pohár vízért cserébe
Leláncoltan maradni ott?

Ily forrás voltál, lány, szivemnek,
Ily forrás voltam, lány, neked,
Már vége a szomj- s tikkadásnak,
Tovább int a lét vándorának;
Kedves leány, Isten veled!

Ha rád derűlend új örömnap,
Tán a mult is eszedbe jő;
De ha boldogságod oly nagy lesz,
Hogy benne engem is felejtesz,
Elnézem azt is, drága nő. -

És most ölelj meg! Óh ne félj csak,
Hogy elgyűröm csipkéidet.
Mi sok időt reám pazartál,
Egy táncot is már elmulasztál!
Siess hölgy! - S most Isten veled!

...

Visszaveszem, leányka,
Hűségi eskümet,
Visszaadom, leányka,
E néma búcsúcsókba,
Ímé, szerelmedet.

Engem vándormadárként
Sejtésem visz tova,
Lelkemnek kell csapongni,
Számomra megnyugodni
Nincsen rév, nincs haza.

Mért álljon esküvésünk
Halvány rémképe még,
Intő bú- s gyűlöletre,
Míg így majdan helyébe
Békélt emléke lép. -

Úgy-é, szűd, mely enyém volt,
Azért nem gyűlölend,
Hogy a vándor megállott
Csodálni a virágot
S útját folytatni ment?

Úgy-é kebled, leányka,
Mely engem kedvele,
Nem fog átkozni most sem,
Tovább maradni hogy nem
Engedte végzete?

Úgy-é bár, nem hiszed, ha
Más majd hívebb leszen,
Hogy az tán többet érez,
Mint én, s mit keblem érzett,
Nem is volt szerelem?

Hol van dal, mely megígéz
S aztán nem hangzik el?
Hol végtelen szép álom,
Örök szín a virágon,
Siratnunk mit nem kell?

Arcád a hulló csillag
Volt éltem éjjelén,
Mely tiszta ragyogással
Egy percig ég s alászáll,
Mint játszi tünemény.

És én, ki láttam útját,
Könnyezve követem,
S emléke mindörökké,
Mint égi jelenésé,
Oly szent marad nekem.

...