Titokban imádlak mert nyíltan nem lehet
így kell bevallanom mennyire szeretlek
ha leszáll az alkony,csendes a táj

Hiába,hiába nem tudlak feledni már
csak téged tudlak igazán szeretni

Távol te tőled szomorú az élet
Szívem csak azt dobogja látni szeretnélek
lombos fák alatt egyedül bolyongok
akkor vagyok boldog ha rád gondolok

Sötét éjszakán csillag sincs az égen
Édes szívem te vagy minden reménységem
nem tudnám feledni arcod mosolyod
Én csak téged tudlak szeretni remélem jól tudod

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erdőbe vittem ott.

S az erdőben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Szűzességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erdőszélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...

A kút-csőnél szétcsorogva
a vizecske úgy futott,
kantárt-csótárt tocsogója
aranycsíknak mutatott.
Karcsú kígyóként került,
s úgy tekergett, úgy terült,
úgy tekergett az erecske
szétszaladva, szétfrecsegve,
hogy dolgozva, fáradozva
a feketeszemű csizma
sápadtabb lett, mint a víz.
Súgás, búgás, bece-szók,
szégyen fülig-pirosa,
ablakok és házikók,
bőgő, jóllakott gulya.
Az ostorfán virágocska,
kék erecskén csöpp ladik.
"Végy csak új kendőt magadra,
dagadt erszényem dugig!"
"Ki ez? Mi ez? Mit akarhat?
Keze csupa vad bütyök!
Csak nem énrajtam mulatgat
apám házfala előtt?"
"Talán?... Talán megijesszem
a sötét szemű legényt,
kétely gyűl tanácsra bennem,
apámnak szóljak elébb?
Végeztem a tűz, a láng!"-
De hát minek is igyekszik
a port, mely majd sírba fekszik
tűzzel-lánggal verni szánk?
Tüstént a köcsögös karóra
szálltam esteli héja-módra,
s öregesen lestem körül
a neszes földi-határt,
s ím együtt láttam már a párt.

...

Ma rózsaszin fátyolba borult a világ,
Ma lelkem ujra álmokért hevül...
Napsugaras, bűvös, nyári délutánon
Ma ujra hiszek rendületlenül.

Ma a régi vágyak el vannak temetve,
Ma rózsákat dobtak ujra felém...
S a suttogó fák zenéjét hallgatva
Egy uj világ tárult ujra elém.

Ma kelt uj életre minden szines álom,
Ma ujra kacagva int felém a mult...
Ma nem kisértenek borus, ködös árnyak,
Ma jövőm és minden virágba borult.

Ma egy titkos álmot rejtettem el félve,
Virágok közé, - mit senki se lát...
S ifju örömmel, dallal köszöntöm
Uj életemnek rózsás hajnalát!...

1914

...

A szívem nyugati tája még szüntelen szabadon,
Várva várom, hogy megtalálom egy végzetes napon,
A lányt, ki behálózza gondolataim, a frászt rám hozva,
Lágy hangon mondja ki csendesen: "Szeretlek kedvesem",... sosem késő,
Annyi számtalan esély vár lelkemre, csak egy merész nő,
Kell nekem, csak rá vágyom, ki átlátja minden álmatlan valóságom,
Isteni nőre, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ősi szenvedélyek.
Ezernyi alkalom szállt már tova, múltba tekintve: "Miért voltam ostoba?!"

...

Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledről,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
művészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertésznő,
leejtetted elébem.

...