Óh Lotti! Lotti, higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?
Nem messze egy patakhoz
?ltem a minap,
A nimfák énekeltek,
Lopva hallgatám -
Mosolygva énekelték
Ámor hatalmát,
Ámornak élnek ők is,
S hordják láncait.
Óh a szelíd kis istent
Ki nem szeretné?
Nélkűle életünket
Ki boldogítná?
Gyötrődni édesen, és
Égni édesen,
Gond nélkül sírni, lánc közt
Nem lenni rabnak,
Ez sorsa annak, aki
Ámor barátja -
Ó Lotti, Lotti higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?

...

?szi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.

Vágynak ők is,
árva lelkek,
a napér.

Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.

Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.

Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.

Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.

Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,

gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.

Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?

Kóc a fésűn,
a fejükben
zűrzavar.

Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,

most fázósan,
fényes tűvel
inget ölt.

A gavallér -
aranytallér
hova ment?

Porlad ő is,
mint a szivük
odalent.

Hervadt ajkuk
csókos álmot -
sírva kér.

?szi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.

...

A napsütött parton állott a pásztor,
a hőtől átfűlt földre bámula,
s a sárga, pörkölt, égő pusztaságból
zöldes sörénnyel tört ki a Duna.

Száz meztelen tündér kinálta testét,
s ő nézte, sás-fürtjük miként lobog,
és mozdulatját is kacagva lesték
a szép ezüst-testű kisasszonyok.

Körültekintett... és a róna alján
lábujjhegyen jött, hogy csókot szakasszon
ajkáról, egy deli, erős magyar leány.

A pásztor arcát égő vér lepé el,
s paraszt-szivének nagy költészetével
szólott a lányhoz: "Tündérlány, kisasszony"...

...

1

Olyan vagy, mint egy álom-angyal,
halványszinű, ezüst nyakaddal.
Szavad, minthogyha hegedűből
zokogna fájón, sírva bűvöl.

Nagy bűnök alkonyán jelensz meg
habtestü, szűzi, gyenge gyermek,
s te szent, te bűntelen, te boldog,
szivembe felrázod a poklot.

2

Ó mint szeretnélek téged szeretni,
örjöngve hívni lázas éjszakán,
fátylas szemed bágyadtságába nézni,
míg ránkborul a csókos, halk magány.

Egy más világ hűs rózsáit csodálom
virágos, ifju, tiszta arcodon
s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek
s a fagyban a lángokról álmodom.

3

Téged kereslek, rózsakeblü lányka,
halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,
ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,
zokogva és riadva rettenek fel.

Téged kereslek, titkoslelkü gyermek,
ki szembe ülsz le a vonatba s akkor,
midőn remegve sejtem, hogy szeretlek,
leszállsz a vágtató vonatról...

...

A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, bűvös agát.
A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.

A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba űz,
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a hűvös sírba jó.
A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló.

A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe tűn,
hozzá anyák siralma száll,
bősz átka és siralma száll.
A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.

Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem,
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.

...

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!

...