Fehér kis legyező... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy őszi délutánon, mikor keresgéltem
Őszhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ˝nagyon szeretlek!˝

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyezője,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:˝nagyon szeretlek˝
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei őszi éjszakákon
Egy kis legyezőre százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az esős, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, lepergő virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mezőt...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenvedőt.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdeklő könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
Őszirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva égő fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, őszi fuvalomnak
Lágy szellője suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás előtt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelhőket,
Holdsugárba, csillagfénybe szőtten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemből,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy vergődjön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos vergődésem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam előtt is,
Hogy azt a hűtlent mindig szeretem...

1914

...

Vágyak pihennek, kopott mesékről
Nem dalol régen az esti szellő...
Feledett nóták bús emberekről,
A hajnal-álommal mi néha eljő.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák.

Kisértetjáró, őszi, hideg éjben
Fehér árnyékok suhannak lassan...
Egyedül maradok, egyedül, érzem,
Megtörik rajtuk démoni hatalmam.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák.

Titáni harcban kidőlt emberárnyék,
Izzó mámorok még fagyos hó alatt...
Sebzett szárnyaimmal is utánna szállnék,
(Az ifju erőből mi még megmaradt.)
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák.

Vágyak pihennek, halk zene zendül
Kopott mesékről szivembe lassan...
Tavasz - szivemben az ősz régen bent ül,
Izzó vágyaimmal egyedül maradtam.
- Mint napsütött mezőn a letarolt rónák,
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák...

1914

...

Hiu álmokkal nem csalom magam,
Mögöttük - tudom - por és hamu van...
Szemem a messzeségbe sohse néz,
A fölébredés, tudom, hogy nehéz.

Az ajkam daccal összecsukom,
Hogy dalt ne halljak, fülem befogom...
Mert tudom, hogy fájna az amit mondok,
S tudom, a dalok: halálharangok.

Tudom, a szivem is megcsal engem,
És éppen azzal, akit szerettem...
És tudom azt is, hogy hiába várok,
S ha messze megyek, - hiába járok.

Tudom, örvénybe akarnak csalni,
A kéklő habok, - mit hallok zugni...
S tudom, a mélyben a delphynek várnak,
Uj lakóját a kagyló palotának...

- És tudom: hiába a sok-sok remény,
Egy bús gondolat, - csak az az enyém..
Egy borús sóhaj.. mely feléje száll,
S meghallgatásra sohse talál...

1914

...

Tizenhét évnek elmúlt ragyogása
Hervadt koszoruként övezi fejem...
S e hervadt virágok csöndes elmúlása,
Sok-sok lemondás, fájó szerelem,
- A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte,
Ifjuságommal együtt szerteszét.

S nagy élet-utat meggörnyedve jártam,
Fénylő csillag sohsem ragyogott felém...
Sok baráti kéznek szoritását vártam,
És gúnykacajok röpültek elém.
A boldogokat irigykedve néztem,
Óh! hiszen nekem nem volt csillagom!..
Az én vágyaim: szertehulló rózsák,
Vad cserjékkel benőtt, sivár ködhalom.

Az én lelkemben nem nyiltak virágok,
Nekem ifjuságom nem volt sohasem...
És nem csábitottak szivárványszin álmok,
Fénylő ragyogások, izzó szerelem.
Én mindig csak magam egyedül bolyongtam,
És félve kerültem a világ zaját...
Összegörnyedt, rokkant, borus árnyék voltam,
Fáradt bolygólélek... elnémult barát...

És évfordulómnak megdölt oszlopánál,
Csöndes megnyugvással meghajtom fejem...
S elmult éveimnek hervadt koszoruját,
Fájón zokogva úgy megkönnyezem,
... A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte
Mint ifjuságomat.. messze.. szerteszét...

1914

...