Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvetődtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacső
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új seprő a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényétől úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
rémlő szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkendő-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkezőknek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtetőn!
A seprő mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a levegő.

Minden a lehető legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességről, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.

...