Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremt? lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szöv? költ? szavát?
Elolvasod szivéb?l vérz?,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemt?l
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

...

A multak álmán, balgaságán
Nevetni hogy tudsz, édesem?...
Feledheted a régi álmot,
De ne gúnyold ki sohasem,
Azt az édes, szerelmes álmot,
Melyb?l az élet felriaszt,
Ne hidd, hogy a szemedre hányják,
Hiszen csak álmodtuk mi azt!...

Lásd, gyötrelmes, nehéz az élet,
Ha hitünk mind a sárba hullt.
A keresztet miért viseljük,
Ha elfeledve már a mult?!...
Ha elfogytak emlékeink is,
Az életnek nincs terhe sem,
A multak álmát, balgaságát
Mért gúnyolod ki, édesem?...

...

Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

...

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felh? megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, f?ldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyör?l? szíveddel,
A h?ség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemr?l beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhint? istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

K?ldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és h? legyen,
És egybegy?lt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységér?l vallást tegyen.

Vallja meg könnyez? szemekkel,
Rebeg? nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ? szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
El?mbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.

...