Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.

Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.

Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.

A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.

Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.

Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.

Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.

Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.

Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.

Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.

Rikító színes a kakadunk,
Tán’ a legfeltűnőbb madarunk.

Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.

Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.

Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.

Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh’ béka lesz ő nem tintahal.

Veszélyes húsevő; piranha,
Biz’ mindent lerág, tövig, csontra.

Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.

Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.

Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.

Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.

Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.

Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.

Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.

Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.

Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.

Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.

Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.

De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.

Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.

Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.

Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.

Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.

Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.

Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.

Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.

Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!

Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.

Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.

A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.

Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.

Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.

Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.

Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.

Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.

Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.

Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.

Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.

Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.

Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.

Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.

Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József

...

Kis medvebocsok
Verekszenek. Életet,
Így gyakorolják.
*
Ha esik eső
Csak ázzál és hadd essen.
Ez élet rendje.
*
Isten hozott Ősz.
Vártam, tudtam, hogy eljössz.
Lesz még hideg is.
*
A tél jéghideg,
Ágról a jégcsap lelóg.
Messze még a nyár.
*
A részeg éjben,
Árokban henteregnek.
Reményt vesztettek.
*
Ülünk est alatt,
Várjuk, hogy lemegy a nap.
Készül a reggel.
*
Nézem az eget.
Sötét, nézzem hajnalig?
Nem látok semmit.
*
Fénylő csillagok
Fent vannak egész éjjel…
Figyelem, kéjjel.

Vecsés, 2012. szeptember 7. - Kustra Ferenc -József- íródott: senrjú csokorban.

...

Árnyék fekszik, alattomosan a fa tövében,
Jól lehűsölnék, ha lehetne ebédidőben.
De mily’ gonosz a Nap velem, odébb ment az égen
És mire feleszmélek, árnyék már nincsen régen.

Vecsés, 2002. szeptember 21. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

...

Elmeséli a poéta…

Nekiindul az én cerkám, a tartalmas szavaknak,
Így adok értelmet, a felbuzduló gondolatnak…
Lesznek majd rímek is, felcsapnak, mint pocsolya az út szélén,
Bennük nem fog szunnyadni a szó, majd vigyázok a sor végén…

Nem fogja uralni versem... az ürességet mutató aszály,
Hogy Ti is jól szórakozzatok, nekem, nektek írni… így muszáj.
A tarka virágos rétből nem vehetem el csak az egy kéket!
Ha már írok, ekkor meg kell jeleníteni a mindenséget.

Szeretném az ízlelő bimbótokat kinyitni,
Közben meg nézem a tél, mit tesz... hogy van odaki…
Fejemben a gondolat, csordogál, mint búvópatak,
Ha olvastok, remélem, nem kiabáltok, hogy attak!

Gondolataim sorjáznak elő, mint halk fuvallat,
Fura szépségük van a papíron, a tollam alatt!
Saját gondolatom nem zavar, így ezért osztom meg veletek,
Estefelé, nap sugárzása enyhül... olvasóim legyetek.

Van itt egy-két, illanó gondolat, de elkaptam és leírtam,
Ezek már belülről nem gyötörnek, én ide legott beírtam.
Kettesben vagyok a tollal és a papírral, ők nekem egyek,
Pihenésképpen, felállok, sétálok udvarban... egy kört megyek.

Megosztottam én veletek gondolatokat,
Most már elhallgatok! Várom az újabbakat...

Vecsés, 2014. november 7. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.

Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…

Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!

Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.

Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.

Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…

A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!

A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.

A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.

Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.

Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!

Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?

Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…

Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…

Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...

Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Tavasszal…

(Bokorrímes)
A pirkadat, már tavasz hevében fogan,
Már nem illan el, marad, állhatatosan...
Látom, még nagyon elővigyázatosan…

(Senrjú)
Daltalan, borús
A táj, eső lába lóg!
Szomjas növények.
*
Borús ég alatt,
Esőfelhők táncolnak.
Rét füve vizes.
*
Eső, már esik,
Égi élet hírnöke.
Csendesen lehull.
*
Bárányfelhőknél
Elakadt, kis napsugár.
Pár szem, eső hull.
*
(3 soros-zárttükrös)
A téltábornok, talán még februárban,
Elmegy máshová, nem annyira vidáman…
A téltábornok, talán még februárban.

Ború eltűnik,
Szép idő felvidító.
Pillangó röpte!
*
Már kizöldelltek
A fák, rétek, új fészkek.
Virító virág.
*
Réten, magányos
Virág áll, szór illatot.
Felette madár.
*
A füsti fecskék,
Tavasszal érkeznek meg.
Eresz alatt, lak.
*
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,
Nappal egyre tovább világít, már sok fényt szór, földre és égre…
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,

Új lombok lágyan
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek,
Fecskék a sárlakásba költöznek, gólyák a kémény kávájára ülnek…
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek.

Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Új lombok lágyan,
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.

Vecsés, 2016. február 18. – Kustra Ferenc József – írtam: 3 soros-zárttükrösben és senrjú -ban írva.

...