Nyomorodást küldött rám az Id?
S mit összehordtam testben avagy lázban,
Kiürítem víg ágyasházam:
Széledjetek szét, Drágaságaim.

Nyoszolyátok érintetlen marad,
Őrizze nyomát finom testeteknek,
Hó-ágyatokon Szerelemnek
S Dölyfnek láng-pallosu angyala áll.

Óh, jaj, a ti ki?z? uratok
Most a tiétek, igazán tiétek,
Szépek vagytok, a túlig szépek
S már nem érdemlem a csókotokat.

Merre széleszt a Sors benneteket,
Kiknek odadtam magam darabokban
S más karokban vajon föllobban
Egy?tökben vérem, a cifra vér?

Vajjon kitör-e majd bel?letek,
Kik szépek vagytok, a túlig szépek,
A legszentebb, legúribb vétek:
A vissza-vissza-vágyakozás?

Az Éjbe nézek bús-utánatok
S már látom a mécseket vágyva gyulni
S benneteket új ágyra hullni
S kínjaim közt, íme, megáldalak:

Vigyétek ágyasházam illatát,
Szent muzsikáját bolond lihegésnek
S ágyán majd a külömb legénynek
Sírjatok értem egy pillanatot.

...

A Biblia is vallja
S búgják bús, ódon énekek:
Falánkabban fal férfiut a n?,
Mióta Város építtetett.

Márvány-omlasztó rózsa
Régi Zeus-templom falán:
Bekúszta, fogta diadalmasan
Sziveinket a városi lyány.

Óh, Város, én imádlak,
Ha nem Budapest vagy, de más.
Egyszer a harmadik emeleten
Párisban ért egy szép riadás.

Süld? lyány vetkezett volt
Függöny-feledten, mint titok,
Mely készül?n, keggyel, kegyetlenül
Valakinek majd megnyílni fog.

Mint az induló Végzet,
Sz?z hó-teste úgy villogott,
Mint amikor a temet?k során
Sikló, bús lidércfény hint lobot.

Soha tán a Halált még
Így nem látták tolvaj szemek,
Egész szegény csók-préda nememért
Lelkem jajgatón megremegett.

Lesk?dtem ?szi estben,
Míg az ablak sötétre vált
S aztán betakartam a szívemen
Két illetlent:. Csókot és Halált.

Azóta Halál és Csók
Itt élnek bennem vétkez?n:
A Város leánya falura jött
S virágokat gyilkol a mez?n.

...

Valamit szeretnék:
Dalolni víg dalát a n?nek
És víg dalát a temet?nek
Eldalolni.

Magam akarnám
Jó útravalókkal ellátni
S az életbe belekiáltni
A vígságot.

A temet?nek
Tán jussa lesz mihamar hozzám
S a n?r?l vígan gondolkozván:
Olyan mindegy.

Édes anyámnak
Azt üzenem, szép volt az élet
S érdemes volt harcolni véled,
Asszony-szerelmem.

Derék, szép élet:
Rossz némberé és jó anyáé,
Ők igazak és ?k a máé
Mindörökkön.

Hát hadd daloljak
Harsányat és szépet a n?nek
S testvérének: a temet?nek:
Megérdemlik.

...

Szokásos hivással hadd hivjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek b?nbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérr?l,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérr?l,
Hol, ahogy el?ször ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyz?dött bús mappa.

Melynél szörny?bb téren Atilla se harcolt,
Melyet n?i testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak.

Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.

Valami h?s harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermekemet ölte meg a h?ség,
Medd? táborozás, medd? vakmer?ség.

Csókkal, csókfélével birom én és birtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam.
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sirások, ezek voltak szépek.

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön-vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.

De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes hímként csaptam n?-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.

E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.

Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber másik.

Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.

Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legel?ször kényszeritett térdre
Asszony-ember el?tt kicsi, kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.

Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem,
Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te híven megtartod:
Hitedet meg?rzéd s megharcoltad harcod.

Mérges nyilak belém nemegyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha újra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.

Tetsz?, hazug-sz?z dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?

Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tet? s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rimben.

Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a f?z?,
Omló, habos szoknya, vérünket föl?z?,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.

Mindig az a játék s mindig véres torna
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.

Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszer?en; költ?sen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.

Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam
S érdemes harctéren esek el majd holtan.

...

Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.

Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.

Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Most ölelne meg valaki,
Szép n?stény, könnyes és szánó:
B?nbánó és dalos némber,
Víg b?nbánó.

...

Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyir?l.
Gondolkozom: kir?l, mir?l,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélyt?l
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesz?
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.

...