Szeress engem jóságos szíveddel,
Szeress tiszta, szépséges lelkeddel.
Simogass áldást hozó kezeddel,
Szédíts csak el, forró szerelmeddel.

Ölelj mindig kéjt súgó daloddal,
A h?séges játszi két karoddal,
Melyekkel magadhoz ölelsz engem.
Soha ne hagyj el, meg ne tedd velem.

Mindörökre szíved rabja legyek,
Leköt cseng? zenéje lelkednek.
Hevesen ölelj, szoríts magadhoz,
Szép, tartalmas életre hagyatkozz.

Rabja legyek örökre szívednek,
Ne taszíts el magadtól sohasem.
Vágyom érezni karcsú testedet,
Ugye? Gyermekünk Benned fogan meg.

...

Borongó csöndben, ködös alkonyórán
Zokogva siratom meg a multamat...
Ilyenkor temetem el az ifjuságom,
Minden ábrándom, álmom, vágyamat.
Ilyenkor látom a mások boldogságát,
Ilyenkor irigylem embertársaim...
S ilyenkor kacagok örjöng?n, dühvel,
Összezúzott éltem d?re álmain.

Ilyenkor szeretnék messze elrepülni,
Az eltemetett rózsás múltba el...
És szeretnék mindent, mindent elfeledni
Egy vesztett múltat, tévedéseivel.
Ilyenkor szeretnék uj életre kelni
És sz?ni ragyogó, uj ábrándokat...
Feledni mindent és csak menni, menni,
Visszahozni vesztett álmaimat.

Ilyenkor..csöndben...ködös alkonyórán,
Sirok, kacagok, remélek, hiszek...
Temetek álmokat, ábrándot, vágyat
S múltam sírjára
Uj, friss, él? virágot viszek...

1914

...

Ma rózsaszin fátyolba borult a világ,
Ma lelkem ujra álmokért hevül...
Napsugaras, b?vös, nyári délutánon
Ma ujra hiszek rendületlenül.

Ma a régi vágyak el vannak temetve,
Ma rózsákat dobtak ujra felém...
S a suttogó fák zenéjét hallgatva
Egy uj világ tárult ujra elém.

Ma kelt uj életre minden szines álom,
Ma ujra kacagva int felém a mult...
Ma nem kisértenek borus, ködös árnyak,
Ma jöv?m és minden virágba borult.

Ma egy titkos álmot rejtettem el félve,
Virágok közé, - mit senki se lát...
S ifju örömmel, dallal köszöntöm
Uj életemnek rózsás hajnalát!...

1914

...

Felfázott emlékképek égtek rideg szívem szirmaiba,
Széls?ségek szaggatják húsom, itt a hiba e sötét úton,
Hol szürke gondolatok rágódnak a múlton, széttépve elmém.
De nekem kell még egy remény, mi azt súgja enyhén,
Hogy: "Képes vagy bármire.", és "Járj itt, mert hitet vetve magadba,
Életre kel, mit csak egy színes filmdarabban látsz valaha.",
Vakító fikcióm hontalan kutatja hol a haza, a megnyugvó Kánaán,
Töprengve lelkem szívós szegletein, szúró bánatán, egyszer megtalálom talán.

...

Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek t?led!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár t?led elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedb?l ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

...

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly h?s és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is felt?n néha-néha
a fönség és a gyász reszket? árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki k?be vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója,
n?, kinek egy a szemfed? s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörny? titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

...