A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül… kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek…

Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.

Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak…

Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.

Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette…
A veszély gondolata meg elkerülte.

Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.

A pilóta tartósan nézett lefele… ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett…
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.

Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.

A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni…

Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni…

Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat…

Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.

A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar…
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.

A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai…
Közben, már felébredtek reményei…

Hirtelen „részegesen” csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig…

Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott… csak jöttek beléjük…

Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó… csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya…

Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje…

De ám, mégis… A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet…
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget…
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet…

Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán… megmenekültek.

De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.

Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt és levitte gépét…
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.

A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.

A zászlósnak is kijárt… szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre… kapitánya mellett.

-VÉGE-

Vecsés, 2015. augusztus 19. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

Hétköznapi pszichológia… avagy a versírás lélektana.

(Bokorrímes duó)
Hiába ír szűzi kéz, hiába lágy a gondolat-melódia,
Sunyin oson, lopakodva tép, minden átrág… idő paródia…
Remény sokszor olyasmi, hogy bizony, csak kétesen csillan,
Forrását ennek kitapasztalni? Akkor honnan villan?

Lágynak tűnő melódiák, üresen konganak,
Vadóc futamok, szerencsétlenül csak bénáznak…
Ha olvasás közben veszel egy mély levegőt,
Közben érzed, ártatlan a lelked, meggyötört.
*

(Leoninus trió)
Persze lopakodva is lehetne verset írni, de minek? Egy torzszüleményt, pl. kinek?
Éreztél Te írás közben lelki fájdalmat? Kaptál-e Te mocskolódó rágalmat?
Kívánkoztál-e te már messzi fölre? Volt e benned érzés, hogy ezt akkor örökre?
Mikor egy újabb sort leírtál, mert alkotsz… éreztél olyt’: nem jó, mert ezzel hivalkodsz?

Poéta sorokat írjon és ne rágódjon!
Poéta verseljen és szavakkal csencseljen.
Poéta vezesd népet, utat mutass, szépet.

Állítják a nem javítható ’hívők’, nem gonosz a világ, csak most teret nyert a másság.
Én meg üzenem az ’hívőknek’: káosz a világ, és pusztítja emberiséget, kórság…
Az emberi társadalmaknak megvan a rendje. Így nem elintézhető: egye-fene!
*

(senrjon trió)
Bármily’ a helyzet nekem
Írnom kell! Folyvást és állandón!
Lélekfenntartó!

Lopakodva irhatok,
De azért írok, megjelenjen!
Lélekfenntartó!

Kevés a jó világban…
Alkalmazkodva jeleskedek…
Lélekfenntartó!

Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József- írtam; avagy részletek a versírás lélektanából.

...

(Anaforás „Grádics” csokor)
Nincsen félelmem
Asztalnál, nem vagyok egyedül
Itt ül magány… rendületlenül.
A hívatlan magány terheli szembe székem!
Nem tudom, mi kellene, ne legyen még végem...

Félnem nem kell már
Ablakomat fedi, porfüggöny,
Tapadt por… nem jön át fényfüggöny.
Nekikészülők és több verset írnék immár,
Egyedül vagyok, hozzászoktatott magány már.

Félni nincs mitől,
Az életévekben egyedül
Múlattuk az időt, remekül…
Dia, ég egy mécses, boldog vagyok, de mitől?
Poétaként, nem múlik magány, esengéstől?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Az én magányom, nagyon kitartó
Nézi, hogy verselek, hű fegyverhordozó.

Az én magányom segít, hogy írjak,
Itt ül... minden-magányt kibírjak.

(Septolet)
Készülök
Írni, nekifeszülők,
Szédelgök…

Tollamat forgatom,
Harsonát nem hallom…
Ceruzacsonkom előveszem,
Ezzel várom ihletem…

Vecsés, 2019. október 20. – Kustra Ferenc József

...

Tengetem, végtelen életem…
Végtelen életem, tengetem…
Életem végtelen, tengetem…
Ezt nem! Nekem ez elegem…

Életben szerencse szerepe fergeteges,
Nekem nem lehetne életem elégséges?
Nekem nem megy, nekem nem szerepel, de
Életem mentes lenne… helyes cselekedettel.

Mézes méhecske, legyek, repkedve, de
Nem, én rengetegben megyek, epekedve.
Ellenséges tereken megyek, ezeken evezek,
Éktelen élet tengerén… rengetegben elveszek.

Vezekelni kell és lehetne,
De nem lehet, mert elnyelne
Fergeteges ellenérzés, szerencse szemében
És lennék lehetetlen peches, szeretetben…

Hegyekben is lehetnék, nézném fent,
Lent lehetetlen esetek nem reggelt
Teremtenek nekem, este békét sem.
Nem, de fellegeket… én magam mentem.

Emberek, kérdezem, szerettek engem?
Egyébként nem szerettek engem?
Jelentkezem csendesen, személyesen,
Vezessetek engem ezen lékveszélyen.

Nekem nem megy, elegem
Lett, mert tengetem életem…
Nektek lehet, elég… nektek,
Sebesen cselez életetek.

Lehetne-e, nekem is, esetleg én cselezzek?
Nem elég… én nem hebrencsen teszek!
Életem végtelen… de én tengetem…
Nem ez kell! Nekem ezzel elegem!

Szép emlékek szememben,
Fekszek és nézem e szépeket.
Elszenderedek egészen békében,
És tengerében meglelem békémet?

Vecsés, 2012. március 15. – Kustra Ferenc József – eszperente nyelven íródott.

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...

Mécs lángja maga a szeretet,
Igyekszem is nézni, éppen eleget.
*
Mécs melegséget sugároz,
Hozzá fényt szétsugároz,
Nagy szeretetet is kisugároz…
*
Mécs, világit karácsonykor az ablakban,
Kint is látszik a szabadban.
*
Mécs volt a barátom,
Ma este már… papírt se látom.
*
Pincénkbe mécs világít,
Nincs gáz, ezzel ámít…
Már nem számít…
*
Mécs, a poéta barátja,
Ha nem csonk ceruzája,
Írott gondolata…
*
Mécs segít emlékezni,
Múltat feleleveníteni,
Jövőből jelent, majd múltat faragni…
*
Ceruzám csonkja, már nem fog,
Mécs lángja már nem inog.
*
Mécs kis lángjánál… világításánál esténként,
Hódolok, a múlt írásának, időnként.
*
Nem haladok este, vers írásával,
Mécs is leég, kis lángjával.
*
Este verset firkantok, mécs világít,
Kis lángja van, nem ámít…
*
Mécs pici lángját huzat döntögeti,
Úgy dülöngél, nem tudja leverni.
*
Betegek voltunk és a párologtatóba,
Mécs lett téve… vírusirtóba!
*
Táncteremben, hogy a sok mécs, világit,
Hangulat, emberi! Körbevilágít, fölvidámít.
*
Mécs, kis lánggal világit síron,
Alvó halottaimat gyászolom, szívből fájón!
*
Mécs, gyertya együtt a síron,
Gyönyörködnek bennük rokonok, nagyon sírón.
*
Erdőnyi mécs, világit a temetőben,
De csak szélmentes, jó időben.
*
Mécs van minden kis sírhalmon,
Szépen világit! Nem enyhít bánaton.
*
Fejfa előtt, mécs ontja a meleget,
Halottunk szellemének épp eleget.
*
Szélviharban, mécs lángja is lobog,
Ha szél elállt, akkor boldog.
*
Kis mécs, világit a nyári lakban,
Meghitt hangulatot teremt, folytonosan.
*
Mécs fénye, bányában nem elég.
Pici lángja túl gyorsan leég.
*
Vízsugárhajtású játékcsónakba, mécs kell.
Meleg víz kilökődik. Leég. Még kell!

Vecsés, 2015. február 18. – Kustra Ferenc József – íródott; a MÉCS 10 PÁLYÁZATRA!
Új szépirodalmi irányzat. Kritérium: a versnek legalább 2 sorból és 10 szóból kell állnia és rímel-jen! Ha több soros, akkor minden sorvég rímképlete = A. Ez a csokor, pályázatra készült és szerepelnie kellett benne a „mécs” szónak.

...