Hej, ha tudná kedves lélek,
Hogy érte mint pihegcsélek,
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
Lelkem kínjának a csínját,
Tapasztalná, mint forr vérem,
Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galantságból
Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
Ha olykor szemben lehettem.
Ezt is Ámor cselekedte,
De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
Olyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vigyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
Tegnap is a tánctól fogva
Mely hidegen traktál vélem,
Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
Az enyímhez képest jég volt;
S bármely heven szorongattam,
Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
Érte jutalmat nem vészek;
S?t sokszor el sem fogadja,
S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
Aki k?szív? s kényesebb;
Ej! a vadegrest szereti
S az asszúsz?ll?t megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig csak úgy szíta,
Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
Sokszor látom, de nincs módom.
Szól, szól, de egy hév dámának
Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem t?rhet semmiképpen:
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkez?t csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt ?lök mellé:
Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt szérióz s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
S újját sebembe bocsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemr?l mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama' szólna;
Csak mindkett? baj ne vólna.

K?szív volt abb' a férfiba,
Ki béhozta a módiba,
Hogy ? bátran szóljon s járjon,
A dáma csak kézt?l várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
Már hát az ember mit tégyen?
Óh, férfiak vas törvényje,
Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a tatár:
Mégis az úrnak megvallom,
Mert a sok t?rést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
Ez mindkett? az olyaké,
Kik örömest hallgatnának,
Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
Hallgatás zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
Ásítozok, számat tátom,
Csiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
De keser?n bánik velem,
Ha mézét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
De nem vár abból v?legényt.
Én szeretem, de hiába,
Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
Inkább oly szívhez hajolnék,
Melyen a lágyság már nyílván
Megtetszik, mint az ért szilván.

De ? bár márvány légyen is,
Bár másokért megvessen is,
Nem csügged nálam a remény,
Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
Hogy lehet oly er? bennem,
Hogy gyarló lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
Hogy bent égek, kint meg fázom,
S két kerek dombocska alatt
Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
Tehetném az úr mellyébe,
Hogy egy nap ott szikrádzana:
Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Mégsem alunna el langom,
Melyt?l gyúlad t?zbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városban;
Vízi puskával óltanák
T?zem, lecsillapítanák.

...

Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nékem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a t?z,
Lágy pamlagon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka f?z.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva t?lünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kíváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kivül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörny? pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újolag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar.
Elt?r, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szived veréseit,
Míg bájgy?r?ként gömböly? karod
Hullámozó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlen?l,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegy?l.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürteid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom

Szép termeted hullámalakjain,
Min?ket m?vész legszebb álma sz?l.
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hev?l.

S mid?n tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen kör?l
Folytatva a felséges képeket;

Ha istenek egébe szállanék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.

...

Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költ?ink énekelnek,
Dícséretére eped?,
Eszményi, tiszta szerelemnek.

Nem ég a legszebb láng soká,
Ha táplálékot nem találhat,
Bolond, ki cél nélkül csatáz,
Míg elfáradva összeroskad.

S ha már könyörgve porba hull
A föld ura - leány elébe,
Méltó, hogy keble édenét
Ez is legott megossza véle.

Kinek lelkéb?l már kihalt
Ez öntudatnak b?szkesége,
Nem érdemes, hogy férfiú,
Nem érdemes a lány kegyére.

S a lány szivében hogyha nincs
E szent törvénynek öntudatja,
Szeresse lánytársát, hisz azt
Eszményi tisztán imádhatja.

Csak most szeretlek még nagyon,
Mióta, lányka, már enyém vagy,
Minden csók, minden ölelés
Szivemre újabb láng gyanánt hat.

...

I
Szép lányok sorában voltál a legisszebb,
Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb,
És mid?n mélyében arcom festve láttam,
Hittem, ott vagyok már mennyek országában,
Kebled érzeményi mostan fejledeznek,
Védük ifjúságod, s a világ szelének
Még nem érezhették fagylaló hatását.
Tisztán látom benned Isten gondolatját,
Nem kell, csak kezedbe a liljomnak szála
És szentnek állítlak a szentelt oltárra.
Hát még amint lelked versenyezve szálla
Vélem túl a földön a tündérvilágba,
Hittem, most lelék már lelkemnek párjára,
Hittem, nem leszek már a világ árvája,
S mint Isten házában, lelkem úgy reszketett,
Amint lábaidhoz tettem szerelmemet,
Hogy nem lészen-é az megbántó ajándék
Kebled oltárán, hol olyan tiszta láng ég.
Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna,
Hogy tükör el?tt volt minden bétanulva
És kit úgy imádtam, sz?m ez ideálja
Nem más, mint egy csínos eladó leányka.
Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek,
Ami nékem szentség, tárgya élceiknek.
És te vélek együtt mosolyogsz és múlatsz,
Rólam is, ha úgy j?, élceket szikráztatsz.
Hej, hiába, a jó kalmár kedvére tesz
Mindennek, ki tudja, komolyan melyik vesz.

II
Óh, mivel vagy jobb, mondd, mondd, a kéjleánynál?
Csábít, mint te, ? is, s mint te, jó vev?t vár -
Egyitek sem adhat mennyet, csak selyemb?l,
Rózsátok csinált, nem n? fel szívetekb?l.
Hogyha mosolyogtok, nézitek, jól áll-e,
Hogyha sírtok, a könny megszámolva foly le,
S hogyha egykoron majd halni hív a végzet,
Akkor is csábító alakot, helyt néztek.
Óh, nem féltek-é, hogy a nagy Isten megver,
Ilyen vásárt ütni legszentebb tüzével.
Rongy csecsebecsékért, egynehány forintért
Vagy f?köt?t várva, mint legisnagyobb bért. --
Így lesüllyedt hát az éneklett n?szellem,
Hogy nemesb életcél már el?tte nincsen?
Úgy a férfi mégis, mégis jobb a n?nél
Mert ha már hazud, hát büszkébb díjat is kér.
Ah, de mit beszélek? - adhatsz még te üdvet,
Oly természetes vagy, csak jól zárd be sz?det!
Mit tesz az, nejévé hogy azért levél csak,
Mert esetleg éppen nem jövének jobbak? -
Küzd? szenvedélyek és lélekrokonság
Mind elcsépelt szalma, d?re fecsegés csak.
Őrült vagy költ?, ki azzal tépel?dik,
Szíve megszakad - és mosolygva nézik.
Boldog férjed egykor hóhalmára d?lve
Szívveréseidnek kéjében mer?lve
Távolról sem sejti: amik benne vannak,
Kényelem, szabadság - s arca hiányzik csak.

...

Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég er?s-e lelkem,
Hisz férfit?l ez csak kötelesség.
Szerencse csábja nem gy?zött felettem,
Nem részegített meg szép szemsugár,
De kétkedém, elég er?s-e lelkem,
Ha a sorsnak súlyosb próbája vár.
Ellentállottam n?nek, hogy könyörge,
Szerettemet hallgattam, mint zokog -
Most már jöhet sorsomnak bármi vésze,
Nyugodtan várom, óh, er?s vagyok.

...