(Bokorrímes)
Az őszi szél vadul kavarja vegyes színeket,
Üzeni is, hogy a jövőre készen legyetek,
Küldi eme üzenetét a ligetes erdőségnek,
Meg az oda kiránduló gyerek és embertömegnek!

(3 soros-zárttükrös)
A fakoronák olyanokká lesznek, mint amit rozsda mart,
A fék kérge meg néhol olyan, mint amit hím medve kapart…
A fakoronák olyanokká lesznek, mint amit rozsda mart.

Elsárgul, megbarnul és ráncos lesz a sok lombkorona,
Szép, de ez már nem az, amit az ember nagyon is vágyna!
Akárhová nézünk, mindenhol csak vastagodik az avartakaró,
Csak esnek még lefele a haldokló levelek, sikítják, hogy hahó!

(Senrjú)
Gyönyörű volt rét,
A madárijesztővel.
Bár nem válaszolt.
*

(senrjon)
Most már rétet a hollók
Foglalták el. Folyton éhesek!
Lesz még rosszabb is!
*

(3 soros-zárttükrös
Őszi szél a hűvöset hozza téli gúnyának,
A dolmányos varjúnak ban is, mint gúny tárgyának…
Őszi szél a hűvöset hozza téli gúnyának.

Nincs már tűzijáték, nincsen lecsapó, sokágú villám,
Nincs, amitől ijedtemben megszúrja számat a villám.
Készül a fák ruhája is méretre, a szél szabónál,
Idesodorja a ködöt, vak-sűrűségig meg nem áll!

Levél nincs már, a hidegült napfénypászták könnyedén átbújnak a gallyak között,
Erdő őszi színein ligetben, járdán csak taposunk sokszínű levél között!
A hűs már olyan vadul támad, hogy burkolódzunk meleg pufi dzsekibe,
Jól el lett a nyár zavarva de, ősz sem jár különbül, mehet majd ízibe!

Vecsés, 2018. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában.

...

Idő, folyamatosan halad, a múlt már csak nyomokban…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…

Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.

Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…

*

Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.

*

Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.

*

Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.

*

Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…

Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…

...

A természet tízmillió évek alatt alkotta
Mindazt, ami a Földön a nagy életet alkotja.
Az ember meg a főemlős, nem törődik semmivel,
Csak pusztítja környezetét és magát jószerivel.

Egy élőlény, tíz-húsz millió év alatt alakult,
Ember miatt meg száz év alatt sok el,- és kipusztult.
Ha, így halad ember, még száz év és megöli többit,
Háromszáz év: megöli magát, létrehozza; semmit.

Vecsés, 1999. március 15. - Kustra Ferenc József

...

Várd a májust, szerelmet Gittus,
Hozza nekünk jövő e stílust!
Magamhoz láncollak,
Tenyéren hordozlak.
Gittus! Hagyj most mindent, várd gesztust!

Szerelmedet bírni akarom!
Vágyam, hogy este veled alszom!
Vacsora, horkolás,
Megszűnik elmúlás?
Gittus lazulj! Ugye megkapom?

Bízz! Ne húzd az időt már Gittus,
Legyen egyforma a habitus.
Majd folyvást ölellek,
Szeretve szeretlek?
Lét az életcsokrunk, ó, Gittus.

Vecsés, 2019. március 19. ? Kustra Ferenc József ? íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

...

Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,

Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...

Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?

Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?

A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.

Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.

Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...

A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.

A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?

Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.

Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.

Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!

Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!

Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?

Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.

Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,

Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc József

...

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem? máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.

Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály?
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból?

Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.

Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat?
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van?

Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon?
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton?
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes? mindig én voltam: a névleges.

Vecsés, 2022. október 30. ? Kustra Ferenc József ? Íródott; önéletrajzi írásként.

...