(Senrjon)
Jelen nincs fizikális
Akadályoztatása okán…
Tudomást venni!
*

(Bokorrímes csokor)
Aki a múltjában véglegesen elmerült, csak azt fürkészi,
Az azt mutatja, hogy jövőben nem hisz, azt nincs kedve fürkészni.
Nem kívánhat jobb jövőt, aki nem hisz benne,
Kinek a jelene és múltja, nem istene...

Láttad-e már az éjben, hogy a sok sötét szín veled csak játszik?
Azt meg tán’ tudod-e, hogy ez a kavalkád, veled csalókázik?
A jövő színeit várod? Eljön! Veled majd, ő is cicázik.

Kinek szép a múltja, jelene meg csodaszép,
Boldog lehet, mert ahol tartalmas, odalép.
Várhatja a szabad életet és a jobb jövőt,
Békét, szeretetet ígér igazit, működőt.

Lásd meg másokban és mindenben szépet, jót!
Várd és hagyd kivirágozni az új bimbót!

Ha meglátod a másokban rejlő jót,
S hagyod virágozni a gyenge bimbót,
Holnaptól gyönyörködhetsz a szépségében,
Kedvedre élhetsz, áldás bölcsességében.
*

(senrjon)
Jövő majd lesz hosszabban?
Múlt van: időtlen idő óta…
Tudomásul venni!

Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József

...

Nehéz nap után, lassan, de biztosan leszáll az éj,
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj.

Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át,
Saját árnyékodat és magadat, igazán add át.
Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd,
Papírra firkálsz, gondolatod keleszd.

Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés,
Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés…
Türelmed is legyen, de nagy az időpergés.

Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik,
Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik…
Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik.

A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög,
Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög.
Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik,
Miközben a lélekhúrok magukat tépik.

Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje,
Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye.

Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal,
A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal…
Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal.

A papíron zord szavakkal elégek.
Lelkemben szabadon szállok az égnek…
Lelkemben jó ének nem állt be féknek.

Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim,
Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim…
Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin.

Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak,
Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak…
Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak.

Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József

...

Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.

Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?

Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…

Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…

Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…

Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…

Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…

Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…

Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.

Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…

Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a megnőtt sóska,
I -áznak már a csacsik, élharcos a ’fiú’ Jóska!
Sürgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság még szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok... találkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek milyen zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin ott a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
Ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, közös dolgoknak, népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… csak úgy, ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt, akkor meg írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle, magyar vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg szemközti bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, meg a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény -ahogyan- szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed olyan nagyon nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának okos, merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyek remegése.
Menj Te, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

És milliónyi arcban légy Te nekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de nehogy Te igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest éledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te meg erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkébe parancsold oda lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni... ez kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy hazai zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig csak ember!
Most már elhallgatok, mint célra tartott, már kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.

...

Bizony vannak ilyen esetek… hétköznapi pszichológia.

Nekünk már az emberi mivolta, csak régi emlék, tán’ árnykép,
Ezt aztán a négy fal magába szorította, most így él, ekképp.
Riasztja szegényt a fény, az árnyék, a hajnalpirkadat és az estfény,
A magányában, magányának szavalja mindig azt a verset, egy lény…

Néha zenét hallott, felvidult és csak ropta
Őrült ütemet diktálta reszkető lába.
Néha talán zenét is hall és akkor egyedül ropja,
Ütemtévesztő is és kezeivel combját csapkodja.

De rájött, hogy ritmusát a szívéből lopta,
És újra lett mi volt is: magányos és kába.
Mikor, ha annyit felismer, hogy a ritmust a saját szívéből lopta,
Vissza is megy, újra lesz, mi volt, magánya a „létébe” visszalopja!

Segítsége már nincsen, a sorsa darálója magába szippantotta,
Segítsége nem lehet a magánya… éppen, mi darálóba tuszkolta.
Elméjétől a szeme oly' fakón színtelen, a régi szép csillogása elmúlt,
Elméjétől, annak betegségétől, együttműködése szemében kifakult.

(3 soros-zárttükrös)
Nem lehet vele beszélni, kommunikálni, kérdezni, kommentálni, együtt élni,
Léte végzetes, beleszorult sorsába, mi hagyta betegségét kialakulni…
Nem lehet vele beszélni, kommunikálni, kérdezni, kommentálni, együtt élni.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Pedig mi szerettük egymás gyerekek, jó anya volt, igen jó feleség,
Pedig egymásnak hangoztattuk, hogy a miénk igazi családféleség…
Pedig mi szerettük egymás gyerekek, jó anya volt, igen jó feleség.

(Senrjon)
Kinek sorsa, gaz Ámok,
Annak élete, gazos páholy!
Már csak élőlény…

Vecsés, 2021. február 6. – Kustra Ferenc – Kurdi Ferenc: Az őrült c. versének átirata a szerző engedélyével!

...

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Ide születtünk, miért kellene ezt szégyellni?
„Másoknak”, "máshol" miért lehet büszkének lenni?
Amikor forradalom volt kifolyatták apáink a vérüket,
Ezzel megmutatták az igazi, főleg, igaz-magyar lényüket.

Túléltük a mongolok kegyetlen támadását,
Török sem állította meg a szív dobogását.
Folyt bizony a magyar vér, ezernyolcszáz közepén.
Sőt, ezerkilencszázban is majdnem a közepén!

A magyarnak fontos, hogy a magyar szívek dobogjanak,
Meg, hogy mindig megfeleljenek a nagy kihívásoknak!
Egy évezrede eleget teszünk... élethullámoknak.

Itt élnünk és halnunk is kell!
Érdemes légy… az élettel!

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Vecsés, 2013. november 7. - Kustra Ferenc József

...