Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Mint mindig mostis nélküled ,bánat tépi szét a szivemet. Szivemet ami téged nagyon szeret ,nélküled élni nem lehet.
Ismét elhagytál minket ,mert sajnos menned kellett. Menned kellett mert nincs más választás ,de azért szerettem volna ha velünk töltesz még sok -sok éjszakát !
Hiányzol nekem egyre jobban ,ezért szeretném ha a helyzet megváltozna .De mivel sajnos ezt nem lehet ,a bánat tovább tépi szivemet . Közel vagy bár mégis oly távol ,hidd el szerelmem nagyon-nagyon HIÁNYZOL!

...

Mint mindig most is nélküled,bánat tépi szét a szívemet.
Szívemet ami téged nagyon szeret,mert nélküled élni nem lehet.
Ismét elhagytál minket,mert sajnos menned kellett.
Menned kellett ,mert nincs más választás ,de azért szerettem volna ha velünk töltessz még sok-sok éjszakát.Hiányzol nekem egyre jobban ,ezért szeretném ha a helyzet megváltozna.
De mivel sajnos ezt nem lehet ,a bánat tovább tépi szívemet.
Közel vagy bár mégis oly távol, hidd el szerelmem NAGYON-NAGYON HIÁNYZOL !!!
Hiányzol és Szeretlek,ezért kérlek vigyázz magadra amíg csak lehet !!!

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Hagyjuk, elpusztíthatatlan ez az egész avagy a világ Szándék
és Eszme, Hindu illúzió, szokásaink szüntelen
Teremtménye. Amit csak gondolok,
folyton változik világosról sötétre, színtelenr?l
színesre: Így kezdtem el?bb gondolkodni majd
utóbb így hagytam abba, mintha ez volna a valóság
Magam viszont
mer? illúzió
Ahogy megmondta Jaime de angulo: "A kett?vel mi a hiba?"

Vasárnap reggel ágyban vagyok Cleóval
Aludni akar erre az asztalhoz ülök meztelenül
Írok
És egyszer csak becsúszik középre ez az egész
A világ koponyámon belül és a macska az ablakon kívül
Egy-az-egyhez viszonyulás
Míg elképzelem amit csak elképzelhetek

Gyom

Kórók aszú torzsái,
villás V-k ismétl?dései, antipolszarvak és
szarvasagancsok megsokszorozódása? Virágerny?k
sz?rös barna csillagok barna drótok hegyén
Menóra vagy inteligensebben, "kézjegy" a Hét Pecsétes Íráson
Túl az ablakon kéznyújtásnyira agancsok ismét
(a napban) elszinez?dött iramszarvas egy csupasz fiatal
japánbirs ágaival homlokán

Jobbra a szomszéd garázsban valakik valamit
építenek, f?részük csikorog és forgács-örvény
a deszkán. A Nina, a Pinta, és a Santa Maria modelljei
életnagyságban filmbeli vitorlákkal

Fényes ég és repül?k és bogarak összekeveredve
A repül? pernyével, egy Kuka födele leesett

Minden ami csak van és a hupikék visszafény
Lámpám ezüst gömbjében

És ha soha egy szót sem szólok err?l?

Fehér macska
Kisértet a f?ben, szatírokkal a nyomában
Menekül, tele a hasa macskakölykökkel
...elt?nt a lépcs?, a veranda alatt

Cleo felkel fürdene
És bezárja a fürd?szobaajtót
Saját fürd?kádam mer? rejtély

Most az ablakpárkányon megáll a macska
Nekid?l a zöld ablakkeretnek, a konyhaajtóról
Visszaver?d? tejfölös fényben kifehéredik

És ha soha egy szót sem szólok?

A fürd?kádból énekelve és fröcsköl?dve
Kiszáll a rejtély az átváltozás
egy idegen n?
a madarak szívesen mutatkoznak
A bogarak kipotyognak a leveg?b?l
És megérkezik a legf?bb macskaszatír

Átnéz a madarakon, lelépked a hátsó lépcs?n és lespricceli a korlát
vasoszlopát
Üzenet A Fehér Királyn?nek
"Itt az Apuci"
Elt?nik és hirtelen
Már ott is a n?, olvassa édes rózsaszín orral:
"Apuci! A régi lemez!"

Víz gurgulázik a lefolyóban
Egy idegen a lány törülközik elny?tt rongyos törülköz?mbe
Testére gondolok és abbahagyom az írást
Hogy megcsodáljam a magamét, szépségéb?l rám tapadt valami
És undokságom egy része, korom egy része
A fürd?kádban örvénylik lefelé

Cleo megy a dolga után. Megyek én is. Megy a világ is.
("Az üresség eszméje szánalmat támaszt
A Szánalom nem ismer különbséget
Magunk és Mások között...)

De általa minden valóságos és nincs többé
Másik énem
"A Kett?vel mi a hiba?"

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...