Árnyék fekszik, alattomosan a fa tövében,
Jól lehűsölnék, ha lehetne ebédidőben.
De mily’ gonosz a Nap velem, odébb ment az égen
És mire feleszmélek, árnyék már nincsen régen.

Vecsés, 2002. szeptember 21. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

...

Hétköznapi pszichológia… a háborús lét csapdájában.

(Senrjon)
Járvány még nem múlt végleg,
De pluszban már van egy háború.
Harc dúl egy hete…
*

(Senrjú)
Lesz cudar világ,
Egyhamar nem múlik el.
Egy hete harc dúl.
*

(Leoninusban)
Rettenetes veszteségek lesznek, érzem is, hogy most erre éppen-nagyon ráérzek.
Emberiséget és a mai világot ismerve, szomorú… részt veszünk figyelve.
Szemlélőnek lehetnek víziói, de jelzem, már nem lehetnek illúziói.
*

(6 sorosban, leoninusban)
Európa középső részén kitört a háború, ez mit hoz, az maga a ború!
Itt hetven éve nem volt háborús összetűzés, nem kellett semmilyen visszaszerzés.
Nagyon messze vannak ők, a kiagyalók, jelen háborúban ők a ragadozók!
De
Nagy a baj, de nagyon, mert meghülyült mindenki, majd egyszer, ki fogja ezt jóvá tenni?

Múlthoz képest már „éhező” a jelen, nép védtelen, pártolók szeme meg sem rebben…
*

(Sedoka duó – félhaiku lánc szerűen)
Nagy disznóság ez
Az emberiségtől… no!
Ártatlanok megszívják!

Pénz-hatalmasok,
Emberiség részei!
Ártatlanok… megszívják!
*

(Septolet)
Menekültek,
Szerencsétlenek,
Gyerekek!
Családok szétesnek!

Katonák, majd meghalnak…
Gyerekek apa nélkül maradnak…
Özvegyek lakolnak…!

Vecsés, 2022. március l. – íródott: a világban beállt életrealitásról, immár történelmi tényként; alloiostrofikus versformában.

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...

Toll-percegtető harcostársak…

Az élet szívja a vérem… tán’ míg elvérzek?
Örökké, vagy csak úgy, soká tart, hogy vétkezek?
A vérem az még biz' nekem kellene,
Törölni a vétkeimet… lehetne…

Erős hit a lélek masszív, esőálló alapja,
És ez belül fáradt lelkemben, eszemet kavarja,
A múltat, a jelent, a jót és rosszat, a várt jövőt,
Mint cselszövő próbálja előhozni... rejtőzködőt.

Mi, mikor fog megtörténni, mi lesz az, ami nagyon soká tart,
Még nem tudom, jövőt nem ismerem, de még taposom az avart.
Ó, Ti poéták, Ti toll percegtető harcostársak!
Olvasóink örömére, percegjenek a tollak…
Vélem, ha ezt tesszük, Istennek nagyon tetsző cselekedet...
De lélekkötelességünk is, pátyolgatni más lelkeket…

Vecsés, 2015. február 04. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Másoknak pénz és hatalom kezesek,
Ezek nélkül e földön mit keresek?
Olyan vagyok, mint gát, mit áttör a folyó
Rohama, mert nem volt elég ellenálló.

Énvelem szemben, az élet szeszélyes
És pénz meg hatalom nélkül veszélyes.
Mint nagy, bősz hullámroham, sodródom,
Így nem maradok semmi, csak porom.

Sem a társadalomban, sem a családban
Nincsen helyem, ezen hierarchiában,
Mert olyan rossz a személyiségképem,
Hogy elvesztettem –tán nem is volt- létem.

Az észrevétlenek nagy csoportjába
Tartozok és így nincsen tovább máma.
Továbblépnék valami jövő felé,
Mely az enyém lehetne, így a lété?

A Maslow féle piramis csúcsának
Közelében sem vagyok, oldalának
Simaságán csak visszacsúszok...
Magamban hiába háborgok.

Úgy látszik az én kiteljesedésem,
Hogy elfogadom a sorsom vagy mégsem.
Felismertem, elfogadom, így ez van…
Egyéniségem, életem? Nincs! Ez van…

Budapest, 2000. július 9. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás

...

Valentin napi vallomás kedvesemnek…

Őrjítő vágyam hajt, Fruzsina,
Őrjítő vággyal találkozna.
Szeretetnek fénye,
Neked… tőlem kéne?
Ez lehetne mindkettőnk vágya.

Vágy! Vágylak elégtelenséggel.
Biz’! Hiányzol fölségességgel.
Ó, egyek lehetnénk,
Ezt együtt éreznénk.
Lelkünk tele lenne szépséggel.

Álmodom: tartasz karjaidban.
Álmodom: pezsgek a vágyadban.
Idő lelassulna…
Idő befogadna.
Ó, ha megjelennék álmodban.

Vecsés, 2021. május 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Valentin napra, romantikus LIMERIK csokorban.

...