Századparancsnok voltam a mély hóban…

Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…

Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!

Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!

A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…

Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!

Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.

Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!

Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…

Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…

Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…

Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?

Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…

Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.

Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…

Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.

Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…

Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?

Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?

Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.

Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!

Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.

Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….

Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.

A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?

A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.

Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…

Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?

Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!

Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...

(3 soros-zárttükrös)
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára,
Nincs senki érdeklődő, csak a magány csókol, de két pofára…
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára.

Hol vagy, ismeretlen Barbara?
Csókod kéne nekem még máma.
Testközelben lennénk,
Egymás szemét néznénk.
Egymást néznénk, hozzám bújnál… ma.

Bukkanj föl! Ismeretlen Barbi.
Legyen élményünk, friss és mai…
Kezed csókolgatnám,
Változatban nyomnám.
Jöjj! Emléke lenne nap... mai!

Ne bujkálj, megy az idő Barbó!
Akarhatnád élmény, nincs is hó!
Jól hozzám bújhatnál,
Hallgatnánk… csend dumál.
Hol vagy? Mellettem vagy hiányzó!

A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára,
Nincs senki érdeklődő, csak a magány csókol, de két pofára…
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára.

Vecsés, 2021. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott: 3 soros-zárttükrösben és romantikus LIMERIK csokorban.

...

SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

A holdfényt, TANQ –ban örökítette meg a szerzőpáros…

Öreg Hold aluszik,
Napsütésben semmit sem lát.
Most még, napfény az úr!
Kedvesem a Nap, alant jár,
Ásítva szívem estre vár.
*
Este olyan derűs,
Felhő nincs, meleg még maradt.
De, már Hold is látszik.
Nyári est meleget áraszt,
Sarlóm ezüstös fényt fakaszt.
*
Jól beesteledett.
Tóban víz, kissé hullámzik.
Szép holdfényárnyékok.
Sugaram tó vizén siklik,
Árnyékom tovalopódzik.
*
Magányos és sötét
Az éjszaka, holdsugárral.
Izzadós lett… este.
Felhő eltakarja arcom,
Harcolok, izzok, nem hagyom.
*
Holdfény sugara, csak
Úgy befesti a kerteket.
Halk-halvány árnyékok.
Ezüstport szerteszét hintek,
Kertek ezüst-kékek lesznek.
*
Az éjjeli holdfény,
Az erdőbe bekukucskál.
Holdsütötte tájak.
Fénylábam erdőkig nyúlik,
Faágon bagoly ocsúdik.
*
Egy gyors hullócsillag
Nagy huncutul, csak elrohan.
Hold, meg ezüsttel fest…
Kishúgom mellettem suhan,
Csak tudhatnám hová rohan?
*
Fűtenger özöne,
A holdfényben úszó tájban.
Vaddisznó már fekszik.
A mezőt csillámmal hintem,
Füvét harmattal díszítem.
*
Fénylők a csillagok
És patakban türköződnek.
Holdsarló is látszik.
Ezer kistestvérem úszik
Tótükrén, árnyékuk látszik.
*
Ég türkizkékes volt…
Hold, ezüsttel átfestette.
Felhők, most nincsenek.
Derűs éjben hátam mögött
Végtelen kékkel, ügyködök.
*
Öreg Hold csak ballag,
Mint létnek harmóniája.
Sok-sok ezüst fényt szór.
Jó itt fenn, csak szépet tenni.
Késő, búcsút kel inteni.
*
Kezd már pironkodni
A hajnal, csendesen ébred.
Holdfátyol, eltűnik.
Elfáradtam, el kell mennem,
Ébred kedvesem... Reményem.

Vecsés, 2016. december 26. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: ”Hold voltam egy nyári éjen”.

...

Fortyogó lelki éhem… hétköznapi pszichológia…

Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését,
És napjaimban pátyolgattam a bánatos, veszejtő düh, nem is édes érzését…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését.

(10 szavasok)
Bosszúvágy? Hallani rémes!
Megvetés fájdalmat okozni képes,
Az érzés ellenséges.

(HIAQ –k)
Édes ám a bosszú,
Nyalánkság mézesmadzagon.
Torokra forr lassan.
*

A nap megállás nélkül lövelte, egyenletesen tűző sugarát,
Éreztem, rám semmi nem jött, kihagytak, mint régen félbevágott marhát…
A nap megállás nélkül lövelte, egyenletesen tűző sugarát.

Nekem az élet árnyékos oldala jutott,
Fényben néhány pillanat úszott.

Emberek megvetnek.
Mások nyomorát élvezik.
Nincs ez így jól - nem kell!
*

A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított,
Sokszor arra gondoltam, lét-sorsom a sikert nem adja, mert az halott…
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított.

Sorsom sokszor hallgatott, vagy acsargott,
Jó szót, boldogságot alig adott.

Min múlik a siker?
Éppen úgy, mint a boldogság,
Hozzáállás dolga?
*

A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém,
Én tettem dolgomat, amit kell, működött az elmém…
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém.

Sors-titkának kulcsát keresem,
Ebben telik életem... ám, meg nem leltem.

Fiatalság titka
Egy egyszerű képlet csupán:
Fitt agy és hű lélek.
*

Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal,
Hej, de sokszor kívántam, tán’ jobb lenne barátkozni halállal…
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal.
Jött a magány, növelte lelki éhínségem,
Vagy százszor, elvette életigenlésem.

A halál még várhat.
Túl szép az élet - gyorsan fogy.
Okulj ma a múltból...
*

Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem,
Az est meg az alkonyat után, mindig feketével terítette be a létem…
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem.

Imádom a csillagfényes éjszakákat,
Kaptam morc-felhős, magányos éjszakákat... üres ágyat.

Csillogó ékszerek
Nem tesznek gazdaggá senkit.
Számít -e még benső?
*

Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember,
Nekem az elmetörődéssel együtt élni neves teher…
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember.

Elmém pátyolgatom, ápolgatom,
Ám nem múlik a fájdalom, sem bánatom.

Keserű a bánat.
A megkeseredés is fáj.
Öröm azért még él...
*

Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Biztos nem került volna sokba, ha mellettem hívséges lett volna…
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?

Kit nagyon szeretek,
Mellette nem lehetek...
Vajon, hiú reményeket dédelgetek...?

Hűség sokat ér ma...
Mint a szerelem, oly' néha.
Megfoghatatlan, lágy...
*

Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Élettel mit kezd, amikor már az, véglegesen fakult…
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…

Megfakult éveim vállaim nyomják,
Hiányosságok életem tovább rontják.
Végül kiontják...

A rossz is kijár még.
Fakul a boldogság, szépség.
Remény csak egy hajszál.
*

Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek,
Pedig erkölcsben, értőn, hittel, jártam utam... van, mit cipeljek?
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek...

Tiszta szívvel, lelkiismerettel létezem...
Lelkem békéjét mégsem lelem,
Kínos gyötrelem...

Furcsa a lét lelke.
Magától nem ad semmit sem.
Mindig küzdelem van.
*

A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos,
Én ki úszni nem tudván, hol kapaszkodok... csak, mint egy kapatos…
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos.

Sorsom vize sodor,
Fuldoklok, életem nem lélekdonor,
Hervad, mint vadrózsabokor.

Haldoklás életben
Elkezdődik sokszor sajnos.
Van, aki nem is él.
*

Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
A szegény-szerencsétlen meg a rossz sorsában marasztaltatik…
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!

Gazdagoknak miért jár minden...?
Pórnépnek, száraz kenyér vitrinben...
Valóban minden...?

Ne hidd el soha sem,
Hogy csak akkor vagy értékes,
Ha jókkor jó helyen...
*

Vecsés, 2018. augusztus 6. – Szabadka, 2018. szeptember 12. - Mórahalom, 2018. augusztus 22.
-Kustra Ferenc József– a 3 soros-zárttükrös -ket én írtam, a 10 szavasokat: Jurisin (Szőke) Margit, címük: Sorsom titkát kutatom! A HIAQ –k Farkas Tekla munkája.

...