Majd’ megőrjítesz Izidóra!
Így járok minden virradóra.
Éjjel álmodozok,
Reggelre… fáradok.
Főleg most, messze vagy hasóra…

Éber álmomban megtestesülsz,
Vágyhullámomon velem repülsz…
Ölelés tárgya vagy,
Hiányod, roppant nagy.
Jó lehetne, ha csókokat küldsz'…

Hogy bírjam csók nélkül, Idóra?
Veled ülnék extázis lóra.
Belenyalnék a Te
Fagyidba, kétszerte.
Ments már meg lelkem Izidóra!

Vecsés, 2019. augusztus 2. – Kustra Ferenc József – Romantikus LIMERIK csokor

...

Fehér avar lesz a hópelyhekből szőtt terítő,
Én, majd, ha járok a puha hó selymen,
Lépésem zajtalan, puha, nesztelen.
Hópehelyből az avaron lesz fehér terítő.

Apró dombokat, torlaszokat épít szellő,
Hallgasd a végtelen, nem semmi üzenetét,
Milliónyi lélek várja, minden betűjét.
Fentről meg csak zúdul le a sötét hófelhő…

Kerti asztalunkon, hófehér a terítő,
Éjjel van, már fehér dunna borítja kertet,
A kemény hidegben látni a leheletet.
Fehér a föld, a rét, a csalitos, az erdő.

A tél jeges lehelete most a kertész,
Feltámad a szél, de ezt el nem fújja,
Házunk fala a hótorlaszt felfogja.
Nyáron erre gondolva, legott megáll ész.

Lassan úgy érzem, megállt a fehér idő,
Csillagok messze a felhők fölött ragyognak,
Lehet, erőlködnek, de minket nem láthatnak.
Talán, lesz még tavasz és jön a langy szellő…

Vecsés, 2013. január 13. – Kustra Ferenc József - Landi Krisztián „Havazás” c. verse ihletésével.

...

Magyarok a Nagy Háborúban…

A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.

Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.

Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.

Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felé nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.

Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.

Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.

Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.

Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.

Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.

Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…

Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Magyarok a Nagy Háborúban! Íródott: Zalka Máté: ’Doberdó’ c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.

...

Nézgelődők őszileg…

Itt van nekünk a faluhatár béli kispatakunk, nem messze, ahol lakunk!
A folyóparton mindkét oldalon, van egy ritkás fasor, olyan, mint alagsor.
A híd magasabban ível, a bokroknál bizony magasabb egy kicsivel.
A kis patakunk csak lassan folydogál, és láthatom benne sok levél mál.
Elég sok a fűzünk lefelé is, meg fölfelé is, de mind kellőn szépség is!

A bokrok már az ősz tiszteletére színes ruhát vettek, szépek vagytok gyerekek.
A füzeknek nem sürgős itt semmi sem, ők még várnak, hogy lesz-e mi sem, vagy mire sem?

Így késő délután, a nap süt, élvezetesen, de lassan indul is véglegesen.
Akkor aztán világítani fog, ugyanúgy, mint nyáron, mi meg örülünk nyár várón.
A mi kis patakunk szépen folydogál, parti köveket mossa… semmiér’ meg nem áll.

Vecsés, 2023. október 7. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninusban. (Ez egy ókori versforma. Itt a rím, soron belül van a sor közepe táján és a végén…)

...

Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Múltunkba révedés, maga a lélek haladék!
Mindenkinek más az átka, de van-e menedék?

A távolság sűrű ködétől nem hallatszik messze a csengő,
Feledés homálya beborítja, eltűnik sok emberöltő.

Nekem, ami jutott, egy lecsupaszított szálfa,
És még abba is benne van milliónyi szálka.
Válaszra várva nézzünk fel arra... kék égre,
Révedjünk el eme végtelen messzeségbe

Elmerengek, nagyon imádkozok fel a mennynek,
Gyógyuljanak be a múltbéli fekélyes sebek.
Fenyőfa, pázsit, holdvilág, napsütés, most ne beszélj másról!
Hóvihar, esőfelhő, sötét árnyék, hallgass el, de mától!

Száraz szemmel nézem, felhősödik és nem zavar a közelgő
Halál, ki kaszájával közelít és hízelegve esdeklő.

Már nincs, de volt az életemben sok-sok antitézis,
Fenik a kasza élit, még tán' van más út… azért is.

Múltfáklya újra, meg újra fellobban.
Bennünk a vágy terjed. Szétáradóan.

Vecsés, 2013. november 2. – Kustra Ferenc József

...