Mondja a nóta: pálinka légy az enyém…
Helyes, igyunk. Egy kupicával az enyém!

Jó ez, ha nehéz az a gyomor, vagy mulatsz,
De hálás dolog, ha józanságot mutatsz.

Éhomra nem igyál többet, mint kupicát,
Így még éld egy kicsit, józanok fázisát.

Zsírosat ettél? Nyomjál le féldecit,
Ez még nem sok, véredben még nem telít.

Ha a társaságban nyakló nélkül iszod,
Rád irányuló szitokcsapot kinyitod.

Minek annyit inni, hogy berúgjál?
Ne hagyd, ha valaki még rátukmál…

Mulatni kell, de szépen, emberhez méltón,
Ettől még ihatsz pálinkát, azt imádón.

Gyógyszernek is jó, idd a felest, mint gyógyírt,
De tartsd magad, ne legyen éjszakád átsírt…

Vecsés, 2012. június 2. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Tegyek-e valamit, vagy ne tegyek?
Legyek-e valaki, vagy ne legyek?
Tegyek-e valamit, hogy ne unatkozzak?
Legyek-e valaki, hogy ne unatkozzak?

Gazdag gyerek sorsa: telítődés, unalom, perverzió.
Szegény gyerek sorsa: telítődés, unalom, perverzió.

Gazdag gyereket félrevezérli a sok pénz.
Szegény gyereket meg elkerüli minden pénz.

Gazdag gyerek, a sok pénzen ül és unatkozik.
Szegény gyerek, árokparton ül és imádkozik.

Gazdag mondja; jó neked, szegényen, de boldogan…
Szegény mondja; betegen, semmibe oldódóan…

Gazdagokat megöli az élvezeti mértéktelenség,
Szegényeket meg írtja, az általános hiánybetegség.

Mi legyek, mi jobb; akkor szegény vagy gazdag?
Mit tegyek, én akkor hogyan legyek gazdag?

A gazdagnak és szegénynek is; közöny az útja?
Szegénynek nem futja, de a gazdagnak tán’ futja,
Ebből, talán kitörni egy egész életre.
Szegénynek nem fussa, miből… új elméletre.

Törekedni kell, szépre, jóra, gazdagságra,
Legyen ez… ám minden halandó ember vágya,
De, akinek, ami a sorsa könyvébe írva vagyon,
Az beteljesül, ha nagyon vágyom, vagy ha… nem akarom.

Úgy tűnik, már elvagyok a fásultság és kiégettség abszurdjába.
Éltem, őrzi magát; semmit… ki kellene nézni magából, de kába.
Ki rossz helyre született, azt az élet egyből a mélybe taszította…
Ki rossz helyre született, az saját emberi léte… kitaszítottja.

Tegyek-e valamit, hogy valaki megmondja, mi legyen a koncepcióm?
Tegyek-e valamit, hogy valaki megmondja, honnan legyen ambícióm?
Bennem van az életérzés makrancos rönkje,
Mit tegyek, hogy a sorsom jó irányba lökje?

Vecsés, 2012. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Idefelé, a homokunkkal támasztottuk az ablakot,
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot…
Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl,
Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul.

Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata
Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza…
Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni,
Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni.

A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy…
A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy…
Az álmok mesés útjait múltamban is követtem,
Reggel meg az állomások homályában ébredtem.

Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra,
Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka…
Mi nem is kértük, de a vonat idehozott,
Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott.

Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett,
Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett.
Ha az élet vonatát nézzük, van kinek ez megálló,
De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló.

Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet,
Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet.
Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet.

A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet,
Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet…
A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett…

Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át,
Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját.
Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt,
És lehet, hogy itt fagyok meg… a mindenit.

Tyiu… Tyiu… Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik,
Oroszok esténként is lőnek… érezzük is, itt lakik.
Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott,
Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott.

Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr!
Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul.
Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul?

Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás?
Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás?
Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás.
.
(10 szavas)
Kinézve az ablakon, fények elmosódtak,
Igaz is! Minek látni katonának…

(HIAQ)
Volt útnak oly’ része,
Ahol fény elbújt, nem nézett!
Sötét is vaksi volt.

(apeva)
Hol
Lehet
Már az a
Pályaudvar?
Minek szállunk le?

Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni,
Aztán majd folytatjuk… tíz kilométert mély hóban mászni!
De még robog a vonat, csattognak a kerekek,
És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek.

Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon,
Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József- íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ott pusztult katonáink emlékére.

...

Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.

Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.

Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.

A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.

Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.

Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.

Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.

Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.

Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.

Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.

Rikító színes a kakadunk,
Tán’ a legfeltűnőbb madarunk.

Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.

Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.

Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.

Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh’ béka lesz ő nem tintahal.

Veszélyes húsevő; piranha,
Biz’ mindent lerág, tövig, csontra.

Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.

Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.

Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.

Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.

Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.

Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.

Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.

Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.

Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.

Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.

Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.

De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.

Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.

Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.

Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.

Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.

Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.

Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.

Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.

Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!

Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.

Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.

A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.

Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.

Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.

Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.

Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.

Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.

Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.

Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.

Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.

Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.

Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.

Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.

Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József

...

Ajjaj! Minket nem kérdezett itten senki…
Itt a faluban, így járt majdnem mindenki.
A férjem sokakkal a faluban, megkapta a SAS behívót.
Éjszakát sírva töltöttük… együtt néztük, harcra invitálót…

Itt van a két kis pulya apa nélkül,
A föld, az állatok gondozó nélkül,
És itt maradtam a társam, férj, szerelem nélkül.
Esténként nézem a férjem fényképét, emlékül.

Jóformán nincs is férfi a faluban,
Szegényen tengődünk, majd’ mindannyian.
Gyerekek naponta, folyvást apjukat keresik,
Szomszéd rádiója mondja, ott hideg növekszik.

Vitt az én szerelmetes férjem meleg sálat,
De ez kevés, kért levélben holmit, még párat…
Közben hazajött egy lábbal, Tímár Demeter,
Lefagyott neki, műtötték… lesz ő most ember?

Mindjárt írjuk a negyvenkettő karácsonyát
Mi majd sírva nélkülözzük a férjet, apát.
Ki lesz, aki learat a jövő nyáron?
Háborúra gondolok, de nagyon bántón…
Beszélgettünk a szomszéd asszonnyal, hogy nőknek, nekünk
Milyen nehéz fenntartani családot… nincs respektünk.

Még nem tudta meg, hogy özvegy, csak sír, beteg a gyerek,
Hideg vackán a kutya is éhezik és didereg.

Család egyedül maradt, nincs segítség, boldogság már oda,
Ők a háborút nem akarták, de embert elvitték oda,
Ahol több mint emberes a jeges, havas idő vasfoga…

Vecsés, 2014. március 18. – Kustra Ferenc József

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...