Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Itt a liget. Z?ld rejtekébe,
Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szell?
Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a z?ldell?
Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
Mellyemb?l feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek b? harmatja
Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
Ah, nékem az be sokba van!

...

Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s bels? nyugalmamat.

Ha látom ?tet, felhev?lnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt d?lnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Err?l bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjét?l
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jét?l,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
T?led reménylek, t?led félek:
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S fel?lem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj er?t szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom fel?l:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.

...

A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált bel?le,
S újabb virág után el?le
Elt?nt negédesen.

Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ? máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész f?ld puszta volt.

Most is, ha foly könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ? a hitszeg?!
A tiszta szívet megvetette,
Ki ?tet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ?.

...

Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Sz?jj be engemet
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesz?döm, míg leélem
Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
?k szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre, többre n?,
És nyúgalmam
Senkit?l se j?.
Lilla is mid?n eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Sz?z szemed te is
És dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.

...