Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

A kút-cs?nél szétcsorogva
a vizecske úgy futott,
kantárt-csótárt tocsogója
aranycsíknak mutatott.
Karcsú kígyóként került,
s úgy tekergett, úgy terült,
úgy tekergett az erecske
szétszaladva, szétfrecsegve,
hogy dolgozva, fáradozva
a feketeszem? csizma
sápadtabb lett, mint a víz.
Súgás, búgás, bece-szók,
szégyen fülig-pirosa,
ablakok és házikók,
b?g?, jóllakott gulya.
Az ostorfán virágocska,
kék erecskén csöpp ladik.
"Végy csak új kend?t magadra,
dagadt erszényem dugig!"
"Ki ez? Mi ez? Mit akarhat?
Keze csupa vad bütyök!
Csak nem énrajtam mulatgat
apám házfala el?tt?"
"Talán?... Talán megijesszem
a sötét szem? legényt,
kétely gy?l tanácsra bennem,
apámnak szóljak elébb?
Végeztem a t?z, a láng!"-
De hát minek is igyekszik
a port, mely majd sírba fekszik
t?zzel-lánggal verni szánk?
Tüstént a köcsögös karóra
szálltam esteli héja-módra,
s öregesen lestem körül
a neszes földi-határt,
s ím együtt láttam már a párt.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...

Egy csendes kis faluban leszállott az este,
Csak egy szomorú lélek sétál a sötétbe!
Szíve összetört s bánatában könnye hull,
Sétált csak sétált már a falun túl!
Tudta hova viszi célja s merre fut,
S hamarosan a gaja patakra jut!
Barna kislány leült a partra,
S nem tudta ki hallja,de szíve bánatát elsírta!
S ezt kérdezte:
-Istenem én minek élek?
-Miért kell,hogy ennyit szenvedjek?
De kérdésére nem kapott választ,
S a lányka nem talált vigaszt!
Csendes gaja parton éjfélt üt az óra,
S egy szomorú barna lányka t?nt el a habokba!!!!

...

Nem hittem volna,
Hogy rám talál a szerelem varázsa...
Nem gondoltam volna,
Hogy ilyen hamar szerelembe esek újra...
De annyira megragadt bennem mindened,
Hogy álmaimban a te arcodat látom mindenütt...
Nappal csak rólad álmodozom,
S mindig máshol jár a gondolatom...
Suliban is a barátn?m lökdösi a kezem,
Ha tanárn? az órán rám szól, hogy mért nem írom a jegyzetem...
Ha szünetbe látlak akkor csak téged bámullak,
S ha észre veszed gyorsan másfele fordulok...
Mikor beszélsz hozzám,
Nem mindig tudok koncentrálni arra amit mondasz nekem...
Hisz szemed varázsa teljesen elvarázsol engem,
Mi a titkod,hogy ilyen varázslatos vagy nékem?
Nem tudom, hogy meddig bírom,
Hogy nem csókolod ajkam...
Nem tudom, hogy meddig bírom,
Hogy nem zársz a karodba engem...
Kérlek ne várass már annyit,
Hisz ez a várakozás meg?rjít...
Add nekem a szerelem szavát,
S én szeretni foglak egy életen át!!!

...