Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.

Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…

Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!

Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.

A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagy zenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.

Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.

Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…

Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...

Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.

Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.

Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom.
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…

Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!

Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, víkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.

Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.

Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…

20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…

Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…

Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.

Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előre gondolni is, volt nagyon ingatag.

Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!

Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…

Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.

Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!

Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…

Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...

Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.

Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!

Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.

Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.

Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!

Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.

Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.

Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.

Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza

Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!

Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Hétköznapi pszichológia

Hiúság, férfi a neved! –tartja a mondás és van bizony jócskán alapja.
Pl., hogy a nők csak a nekik tökéletes férfit keresik. Ő milyen?
Nagy szerencse, ha a nő a megfelelő férfit megtalálja, ki vágyálma
És
Még össze is passzolnak, de a nő lemondása mértéke milyen?

A külcsín és a belbecs megfelelő-e? Ez boldogság kombinációja…

Vecsés, 2020. április 23. – Kustra Ferenc József

...

Hol vannak a katonák?
Mért nincsenek katonák?
Meghaltak a katonák!
Holtak már a katonák…

Elment ő a hazát védeni,
De „katyusa” válaszolt neki…
Nem volt… ideje sem élni,
Nem tudott megöregedni.

Hol van a sok hős katonánk?
Tényleg ott védték a hazánk?
Helytálltak Oroszországban,
De haltak jégben és sárban…

Hazavárta őt a családja,
Rövid élte… már nem sajátja.

Vecsés, 2012. október 23. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és az elesett hőseink emlékére!

...

A hadtáp őrmester tíz hete, szakaszparancsnokként szolgált
Egy majorban, az Ukrajnai Proszkurovnál a Bug partján.
Meglátott egy parasztasszonyt. Barázdában poroszkált,
Lassan, egy nagyobb rongyba csavart batyuval a hátán.

Akkoriban sok parasztasszonyt elfogtak, aki orosz kém volt.
Ők, otthonosan, fesztelenül járkáltak át a frontvonalon.
Szól legényeinek, akik elfogták. Mutogatva magyarázott.
Úgy negyven körüli lehetett, mutatta, tejet visz lenn a parton.

Féltek tőle, rögtön le is vetkőztették,
Levetették pruszlikját, pendelyét, ingit,
Tejesköcsögöket, mind kiöntötték, gondosan átnézték,
Végigtapogatták a legények, de nem találtak semmit.

Nem találtak rejtett vázlatot, írást, bizonyítékot, hogy spion.
Mivel nem találtak semmi gyanúsat, azt gondolták, elengedik.
Hevenyén magára kapta a holmiját, eliszkolt zokogón,
Kézben tartotta a könnyített batyuját, látszott iparkodik.

Az értelem rejtett bugyrában győzött a félelem,
A hadapród őrmester nézte a távolodó nőt.
Harci körülmények között nem első az értelem,
Nagy paraszti hátát megcélozva… közepébe lőtt…

Csongrád, 2012. július 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével. + Történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!

...

Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom én ezt a harcteret.

Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.

Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.

Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.

Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.

Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.

Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.

Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?

Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?

Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!

Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.

Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?

Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…

Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!

...

Hős katonáink csak meneteltek
És Don kanyarban halálra leltek.
Ezerkilencszáznegyvenhárom-januárba
Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta.

Nem állt mellettük a magyar Hadisten,
Nem volt esély… semmi győzelemre itten.
Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek,
A hős katonák a parancsnak eleget tettek.

Kitartás (!) volt a parancs mindhalálig
Közben a hó betemette őket állig.
Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha,
Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha.

Borzalmak borzalmát állták ki,
Mindenki csak parancsra ment ki.
Irtották katonát és munkaszolgálatost,
Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most!

Az oroszok által lelőtt lovat ettek,
Latrinára, jeges hóba kúszva mentek…
Kínjukba havat ettek nagy-kanállal,
Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal.

Parancs vitte őket, el a családtól; csatába.
Tél tábornok meg átküldte őket a halálba.
Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek,
Fülsértő hangon, halálosan dörögtek.

Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek,
Aknatűzben bújtak bele… földbe emberek.
Győzött a tél és amerikai fegyver,
Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver.

Lánctalpakkal agyon taposták embereket,
Megalkották a Don-kanyari mészárszéket.
A végső enyészet átment az elmúlásba,
Sokakat csak elástak egy fagyott árokba.

Akik életben maradtak helytálltak,
Eleget tettek a magyar virtusnak.
Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával,
A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával.

Vecsés, 2011. január 19. – Kustra Ferenc József- a történelmi múltról íródott, az ott meghaltak emlékére!

...