Agy? Zsuzsanna, sz?ke rózsa,
nyolc teljes napja kedvesem!
A kurta gyönyör, édes óra
talán a legjobb szerelem.

Tudom-e most, hogy eleresztelek
bolyongva majd hová jutok?
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
csak elfutok.

Megyek, s a csókod búcsulángja
még ajkamon lobot vetett,
még megpihenni, kicsi lányka
karomba hajlik szép fejed.
Érzed, a szívem egyre reszket?
A tied vígan dobogott!
Ha elmegyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
szeretlek ott.

A nyerget már lovamra tették,
jaj, miért is nem marad velem
a te haszontalan fejecskéd,
melyt?l most illatos kezem?
Szemed nevetve rám mereszted,
mint nimfa, ha futásba fog.
Még szemem is, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
csak mosolyog.

Ó mennyi báj, és mennyi bánat
édes bucsúdban, gyermekem!
A könnyed is csupa varázslat,
szemedb?l szíved int nekem.
Vígaszt adna, ha halni kezdek,
szemed, mely élni buzdított.
Mégis megyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
már csak sírok.

Zsuzsanna, majd ha elfelejtesz,
egy percig ?rízd még tovább
- mint virágot kebledbe rejtesz -
hervadt szerelmünk illatát.
Ti boldog esték, hova lesztek?
emléketek még itt ragyog.
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
tiéd vagyok.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Minden nap, melyet tölthetek körödben:
homályos télben tiszta, fényes ég.
De csak zordabbnak láttatja köröttem
utána távolléted éjelét;
oly sivárnak, mint testemnek a lét,
mely bennem immár magát megtagadja.
Mert azóta, hogy itthagytál magamra
én, mint nyúl, lapulva, bajra-vártan
fülelek minden alaktalan zajra
e szörny? egyiptomi éjszakában

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

Május a legbájosabb hónap,
Mézes, ízes csókok csattannak.
Illatos fák, bokrok lomboznak,
Szép virágjaikkal pompáznak.

Sétára buzdít a napsugár,
Andalog az ifjú emberpár.
Legénykar öleli a leányt,
Karcsú derekának hajlatát.

Zöld mez? terül, lepke repül,
Fiú és lány selymes f?re ül.
Kaján Nap, illan a pillanat.
Feszül a féktelen érzelem,
Tombol a buja, vadszerelem.

Budapest,

...

Nini, turbékol szerte már a vad, szürke-gerle,
Rigófütty szól az álmából ébredez? kertbe.
Szeretni vágynak az emberek, a szívek lelkek,
Bimbózgatni fog az új, lelkes izzó szerelem.

Zöldell a táj, a virágok sandán nyiladoznak,
Nyújtóznak a fák, a kék Ég felé kacsintanak.
Rügyeik fakadnak, hamarosan kipattannak,
Kecsesen virágszirmok, zöld levelek sarjadnak.

Fehérbe öltözött a menyasszony a hóvirág,
Koszorús lány lila ruhában, a kék ibolya.
Ó milyen gyönyör? a születés, de milyen rég,
Szép lelkünkbe, testünk-szívébe költözik a lét.

Érkezik, itt van a csodás élet a kikelet,
Itt van a tavasz, itt van újra, ó, de szép is ez.
Érzelmeink fonódnak, gyönyör? szép szerelmek,
Áldásos gyümölcse bájos, - g?gicsél? gyermek.

Budapest

...