A poéta munkaeszköze…

Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.

Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.

Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…

A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.

A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.

A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.

Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József

...

A poéta munkaeszköze…

(Bokorrímes csokorban)
Gondom, hogy kinek írhatnék, közben meg pengetül a lélekhúrom,
Miközben kimegyek, a konyhába lantomat magam után húzom…
Leülök, és csak magamnak játszom el az örömöm és bánatom.

Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.

Nagy szeretettel szemlélem régi társamat, a ceruzacsonkom,
Pici lett már, éppen alig bírom megfogni, pedig nincs nagy markom…
Ő a társam, ő önti rímekbe és versbe a mondanivalóm.

Olvasónk majd, bízzunk, hogy élvezetében a dallamon szánkázik,
Olvasás közben meg a lelke is él, meg talán ki is csírázik…
Ha ő is poéta, akkor eszébe juthatna, hogy nem káprázik.

(Anaforás, belső rímes)
A költő hallgat, és menetrendszerűen ír,
A költő hallgat, és ha baj van, akkor sem sír…
A költő hallgat, ír, mert ő nem egy hős-mártír.

(Anaforás, belső rímes)
Ahogy esteledik, meg is gyújtom, égjen a pici gyertyacsonkom,
Ahogy esteledik, megy tovább a világ, mert ég a gyertyacsonkom…
Ahogy esteledik, megyek aludni, leégett a gyertyacsonkom.

Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József

...

Látunk egy közeli háborút, és éledőn fölütötte a fejét a -sajnálatos- világháborús világhelyzet…

(Bokorrímes duó)
Emberek a fronton halál és sebesülés van, de nincs pihenő.
Nincs hétvége, vágyakban sem, hajjaj, ez bizony igen röhögtető…
Aki meg hiszi, hogy háború vágyfüggő, ő maga röhögtető…
Aki meg ezt hiszi, annak a családjában a bú üldözendő?

Én már első nap is hinni akartam, hogy sokunknak a békevágya teljesül,
Én már első nap is hinni akartam, ki ilyen annak az életvágya teljesül.
De fekete kosok irányította élen nem adott semmit, de halált elvetett,
A halál meg rohamot kezdett, majd első értesítésként a halálsoron kezdett.
*

(3 soros-zárttükrös trió)
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón…
Minek ilyen luxus, amikor ellennek ágyúja tör be a bunker ajtón…
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón.

Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!
Meg már százezrek vannak, akik örökre helyben maradtak, ők haza sohasem mehend’…
Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!

A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye,
A fekete kosok meg zsakettban, Krasznaja Moszkvával befúva, mennek az életbe…
A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye.
*

(Senrjon trió)
Szerelemben kén’ hinni,
Háborúra kén’ nem gondolni!
Világ pusztítás!

Lehetne a jó reggelt
Isteni… halál takarodna.
Világ pusztítás!

Reggeli erős kávé
Is a kosoké, literszámra!
Világ pusztítás!
*

(Senrjú trió)
Életben halál
Most bizony irányadó!
Világ pusztítás…

Hinni dolgokban
Ami értelmes és jó?
Él a pusztítás…

Hétvégéken is
Lőnek, robbannak, halnak!
Halál… darabra!
*

(HIQ csokor)
Napmeleg
Simogat lágyan.
Élvezem.

A padon,
Hallom, lövések!
Halálsor.

Katonák,
Megmenekülnek?
A halál…

A kosok,
Épp’ bálba vannak?
Gazdagok!

Nem igaz...
Élet népírtó!
Szegények!

Kos gondja:
Csak gazdagodik!
Szegények…

Vecsés, 2023. február 24. – Kustra Ferenc József- írtam a jelenkori „nagy háború” első évfordulójára: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! Mindennap látjuk a híradókban! [A HIQ saját fejlesztésem: szótagszám = 3-5-3 Tilos a rím és az elválasztás. Kell a haiku-elviség.]

...

Szelíd lankáidon mászkálni,
Völgyeidet, mindet bejárni…
Azonosulni… bőn,
Magamat hergelőn…
Sötétség ködében járkálni…

Este parkban, padon csücsülünk,
Sötétedéssel, sötétedünk.
Oltári szép a csend,
Nyugalomért esend.
Csókolgatlak, ez bíz’ jó nekünk!

Váltanék sebességet még föl,
De, te nem! Félsz a nagy hevemtől!
Hergelés bent marad,
Kint, látható a kard…
Elkísérlek, gerjedelemtől.

Megkívántalak, nem szégyellem,
Csak egy baj van, épp’ nem vagy velem!
Vágy fiókját nyitom,
Harcom, magam vívom!
Ígérd, előbb-utóbb Te... velem.

Csókolgatom majd a földet, mint
Az élet, helyi oltárát… kint!
Aszott már a remény,
Nálad, nincs engedmény…
Hogy jobb legyen? Igen, ha… amint…

Én bizonytalanul, csak várlak…
Veled kéne élni… ma, mának!
Volna közös öröm,
Libabőr... bőrömön.
Nem mondok le rólad, csak várlak…

Vecsés, 2018. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- Romantikus LIMERIK csokor

...

Nézd a n?t,
Nézd, hogy ki az.
Anya -e, vagy gyermek?
Vagy egy védelmez? angyal?
Bizony nem lennél te oly ragyogó fényes.
Ha nem volna a N? ki védelmez téged.

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A s?r? bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeesést?l fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azel?tt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a t?z,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt el?ttem. Ott állt el?ttem,
és én szégyenl?s kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az els? pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, er?snek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezd?dik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az er?s érzés szinte kitöltötte a leveg?t, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült el?ttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, er?t adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legy?zhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a gy?zelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az er?sségem is.
Nélküled üres, de legf?képpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegn?m, királyn?m!
Te teszel engem érdekessé, t?led vagyok színes, t?led vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te b?röd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy ?rizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...