...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Bevezet?:

Ja...elveszett.....elveszett...


VERZE1:

Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
Nem ereszt engem, mondd "Miért kellett ezt tenned velem?!"
Mit ártottam, hol rontottam el az egészet, ezt csak te érzed...
Próbáltam veled lenni, benned hinni, mindent megtenni érted,
Egy halovány képzet sugallta, "Ne engedd el, talán mégis érett".
Volt ki helyettem mérlegelt, "Mondd azt neki, hogy: Ég Veled"
De engem szinte semmilyen szinten nem érdekel, rajtam ki nevet...
Lenézhetnek ha akarnak, ellenállok a szavaknak, leperegnek rólam,
Szótlan csenddel t?röm, ha kell nekik is elbet?z?m, mit érzek én irántad,
Szívvel-lélekkel SZERETLEK, IMÁDLAK...meghalnék, ha kérnéd...
Szerelmem vallomásaként szolgál e rémkép, Nézd!...nálam nincsen mérték...
(1:11)


REFRÉN:

Elveszett ez a történet, nem értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbálom eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillannak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, és kiutam nem találom e kirekesztett világból.
(1:35)


VERZE2:

Mondd! Miért vagy oly távol?! Miért félsz t?lem?
Szerelmem veled szemben hevesebben lángol, mint el?tte,
Amiben lehetett melletted álltam, akarva-akaratlan olyanná váltam,
Mit hihetetlennek találnak, "Mi a szándéka, ennek a srácnak?"
Intim a válasz, nincs mi ki támaszt, lassan magamba fordulok,
Egy meredek szakadék mélyére zuhanok, "Miért vagyok ilyen ostoba?"
Tudom elveszett utakon nem juthatok már, a szíved szférájába soha!
Párhuzamos jelenekben át, próbálom áthidalni az éjszakákat,
Ébren álmodom, titokban téged látlak! "Most mit csináljak?"
Ez az ösvény járhatatlan, íme pár procedúra, mi különben vár a katlan
Mi a n?i lélek vonásaira vet majd fényt, ezzel lehet sugall némi reményt.
Egyes személyeknek, miel?tt ama végtelen mélység fogságába esnek!


REFRÉN:

Elveszett ez a történet, nem értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbálom eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillannak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, és kiutam nem találom e kirekesztett világból.


VERZE3:

Kezeim között tartom mára az eszközt, tévhitekbe ne ess, meg nem szöksz!
Nálam az adu... Számomra a n?i spiritusz nyitott könyv, nyitott kapu,
Nem kételyes a megoldás, kell hogy meglásd, akár végzetes rovások árán...
T?nik szembe, ki tanul a kárán, ki nem.... aláveted magad, vagy múlsz a végtelenbe.
Szimbolikusan szinonimákba foglalom, több módon kifejthetem, bárhogyan mondhatom,
Egy ?si kínai törvény, Feng-Shui megnevezésen az emberekben él!
Nemeket állít átellenben, jellemrajzot formál, szimplán szemlélteti b?vebben,
Hogy a férfi a koordinátor, a N? elvárja, ha nem találja elpártol, más irányba...
Utána mind hiába, bármit is teszel...a szemében ezentúl egy kommersz egyén leszel!


REFRÉN:

Elveszett ez a történet? Már értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbáltam eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillantak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, s kiutam megtaláltam e kirekesztett világból.

...

Ülök az ablaknál nézem az es?t
Visszagondolok a múltra, s várom ?t.
Eszembe jut sok régi szép emlék
Érzem hogy szeretem még.
Emlékszem az els? csókra
Bár örökké tartott volna.
Tudom, felejtenem kéne
Hisz eltelt két hónap.
Mégsem lehetünk barátok,
Mert az érzések nem múlnak.

...