(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…

(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.

Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.

Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.

(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.

Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.

...

Oleg és Tamara,
Elszakadtak többiektől.
Hódara, arcukban…
*
Esteledett. Sötét,
De a dara is sűrű volt…
Nem tudták az irányt.
*
Társukat meglőtték,
Többiek meg elszaladtak.
Iván, vajh’ él-e még?
*
A látásviszonyok
Egyre pocsékabbak lettek.
Merre van az irány?
*
A sík mezőn, mindent
Elnyelt a hófehér homály!
Az apró hópihék.
*
A szél kerengve fújt
Ismeretlen hangot hozott!
Mintha beszéd lenne.
*
Egy kőrakás épp ott
Volt, gyorsan mellé feküdtek.
Szélárnyék is hideg.
*
Lánynak a csizmája
És a szoknyája is nedves.
Kezdi hideg rázni.
*
Puskát elvesztette.
Olegnek volt, de egy töltény.
Csizmatalpa lyukas.
*
Két napja, nem ettek.
Lány, már ájulásba aludt.
Oleg keltegette!
*
Gondolta, most jó az
Alkalom, hogy némethez áll.
Sztálingrád már úgy sincs…
*
Egy tölténye volt, de
Tanút nem akart hagyni. Lőtt!
Lány vizes hátába…

*****

Sors teljesen kiszámíthatatlan,
Jövő teljességgel láthatatlan.
Sorfordulat bármikor lehet! Váratlan.
*

Tamara élt, vérzett, magához tért,
Kúszott! Suttogva kiabált! Segítséget kért.
*

Kétszáz méterre volt egy falu,
Lány tudta. Kúszott! Ismerős kolhozfalu.
*

Ott lakott a barátnője. Szélső házban.
Odaért! Kutyák ugattak udvarban.
*

Oleg fáradt volt, éhes, hallucinált.
Szembetalálkozott policájokkal, mint egy illuminált.
*

Földije felismerte! Felkiáltott, hogy partizán!
Géppisztollyal megsorozta! Ő volt… pajtikám…

Vecsés, 2015. július 18. – Kustra Ferenc József – (Vaszil Bikov: „Ki tudja, visszatérsz-e” c. regénye ihletésével írtam.) Történet HIAQ -ban és az epilógus 10 szavasokban…

...

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.

Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.

Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.

Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?

Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.

Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.

Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.

Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?

Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?

Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…

Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.

Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.

Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.

Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…

Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József

...

A hadtáp őrmester tíz hete, szakaszparancsnokként szolgált
Egy majorban, az Ukrajnai Proszkurovnál a Bug partján.
Meglátott egy parasztasszonyt. Barázdában poroszkált,
Lassan, egy nagyobb rongyba csavart batyuval a hátán.

Akkoriban sok parasztasszonyt elfogtak, aki orosz kém volt.
Ők, otthonosan, fesztelenül járkáltak át a frontvonalon.
Szól legényeinek, akik elfogták. Mutogatva magyarázott.
Úgy negyven körüli lehetett, mutatta, tejet visz lenn a parton.

Féltek tőle, rögtön le is vetkőztették,
Levetették pruszlikját, pendelyét, ingit,
Tejesköcsögöket, mind kiöntötték, gondosan átnézték,
Végigtapogatták a legények, de nem találtak semmit.

Nem találtak rejtett vázlatot, írást, bizonyítékot, hogy spion.
Mivel nem találtak semmi gyanúsat, azt gondolták, elengedik.
Hevenyén magára kapta a holmiját, eliszkolt zokogón,
Kézben tartotta a könnyített batyuját, látszott iparkodik.

Az értelem rejtett bugyrában győzött a félelem,
A hadapród őrmester nézte a távolodó nőt.
Harci körülmények között nem első az értelem,
Nagy paraszti hátát megcélozva… közepébe lőtt…

Csongrád, 2012. július 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével. + Történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!

...

Szürkén, borongósan köszöntött be a hajnal virradat.
Friss hó szaga érződött a levegőben… pirkadat.
Már szállingóztak is lefelé, az első… nem véresek,
A céltalanul katonákra hulló kristály pelyhek.

Oly' szép napnak indult
Bakák lelke virult,
A tisztek is örültek,
A hópelyhek, csak estek…

Mindenki elégett lehetett volna, ha nem a fronton van,
Ha nem mínusz negyven fokot mérnek, havazásnál, árnyékban…
A GH tiszthelyettesek szalonnát osztottak reggelire,
Ki tudott bement, a fából ácsolt, az éppen bunkerbe.

A konyhások a gulyáságyúban kávét főztek,
A szakácsok –stikában maguknak- szalonnát sütöttek.
Előretolt figyelők, ebből nem kaptam semmit,
De figyeltek, néztek és bizony, észrevettek valamit.

A szemközti horhosban mozgás nem látszott, de
A bokrok ágai több helyen is mozdultak, mire
Figyelők fejében a vészcsengő megszólalt,
Támadás veszélye merült föl, a zajos csend szólalt!

Mire riadót jeleztek volna, lecsapott a hadisten,
Pergőtűz indult a mieink kis lövészárkai ellen…
A hó nagy pelyhekben, teljes erővel kezdett el hullani,
Hirtelen mindenfelől jajgatást, halálsikolyt hallani.

Egy kezdő tiszt csak topogott a vérző baka mellett
Kinek a vére befestette a leesett gyönyörű hópelyhet.
Lövést kapott karjába, így visszafelé botorkált,
Pergőtűz erősödött, elment, és otthagyta vérében… a bakát.

Orosz roham hirtelen elkezdődött.
Az oroszok! A csatasoruk felfejlődött.
Századparancsnok kiadta parancsát;
Visszavonulás, ki tudja, kezdje hátrálást.

A hó egyre jobban esett, a gyönyörű kristályokat,
A jéghideg föld várta, a Te egész korosztályodat…
Nagy pelyhek, szikrázón, sűrű csatarendben… mélybe hullottak,
Az elesett katonák vére, csepp… a földre lehullottak…

Idegen földre hullott a drága magyar vér,
Erről már csak a rég beomlott lövészárok regél…
Értelme nem volt fiatalon haláluknak,
De hősként emlékezünk, adózunk bátorságuknak!

Vecsés, 2012. március 21. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!

...

SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...