Tegyek-e valamit, vagy ne tegyek?
Legyek-e valaki, vagy ne legyek?
Tegyek-e valamit, hogy ne unatkozzak?
Legyek-e valaki, hogy ne unatkozzak?

Gazdag gyerek sorsa: telítődés, unalom, perverzió.
Szegény gyerek sorsa: telítődés, unalom, perverzió.

Gazdag gyereket félrevezérli a sok pénz.
Szegény gyereket meg elkerüli minden pénz.

Gazdag gyerek, a sok pénzen ül és unatkozik.
Szegény gyerek, árokparton ül és imádkozik.

Gazdag mondja; jó neked, szegényen, de boldogan…
Szegény mondja; betegen, semmibe oldódóan…

Gazdagokat megöli az élvezeti mértéktelenség,
Szegényeket meg írtja, az általános hiánybetegség.

Mi legyek, mi jobb; akkor szegény vagy gazdag?
Mit tegyek, én akkor hogyan legyek gazdag?

A gazdagnak és szegénynek is; közöny az útja?
Szegénynek nem futja, de a gazdagnak tán’ futja,
Ebből, talán kitörni egy egész életre.
Szegénynek nem fussa, miből… új elméletre.

Törekedni kell, szépre, jóra, gazdagságra,
Legyen ez… ám minden halandó ember vágya,
De, akinek, ami a sorsa könyvébe írva vagyon,
Az beteljesül, ha nagyon vágyom, vagy ha… nem akarom.

Úgy tűnik, már elvagyok a fásultság és kiégettség abszurdjába.
Éltem, őrzi magát; semmit… ki kellene nézni magából, de kába.
Ki rossz helyre született, azt az élet egyből a mélybe taszította…
Ki rossz helyre született, az saját emberi léte… kitaszítottja.

Tegyek-e valamit, hogy valaki megmondja, mi legyen a koncepcióm?
Tegyek-e valamit, hogy valaki megmondja, honnan legyen ambícióm?
Bennem van az életérzés makrancos rönkje,
Mit tegyek, hogy a sorsom jó irányba lökje?

Vecsés, 2012. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Az ételhordó a kordéról leesett…
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.

Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.

Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.

Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.

Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!

A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!

A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.

Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...

A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.

Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.


Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…

Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.

A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.

Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?

Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!

...

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...

Egy udvar estjéről tanka csokrot írt a szerzőpáros

Az esti csend gyors
Lámpaoltásba fogott.
Horkolás zaja.
Zaj töri meg a csendet,
A szél valamit lenget.
*
Kutyaól zajos,
Ugatás helyett horkol.
Cica, arra néz.
Kutyák riadót zengnek,
Macskák vadászni mennek.
*
A lábasjószág
Sötétedéskor elült.
Be vannak zárva.
Ülőn kakas szundikál,
Tyúk a fészkén bóbiskál.
*
Lovak szántottak.
Hallik szénahersegés.
Majd lefekszenek…
Lovak ettek s pihennek,
Mély álomba süllyednek.
*
Halk surrogással
Repülnek denevérek.
Sötétben is lát.
Denevérek éhesek,
Áldozatot szemelnek.
*
Távoli, gyenge
Neszezés… Ég, dörgést kezd.
Szél már feltámadt!
Sötét égbolt, csillag tűnt.
Viharjelzés meg nem szűnt.

Vecsés, 2017. június 17. – Szabadka, 2017. június 19. – Kustra Ferenc József – A haikukat én írtam, alá a verset szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit, a versrész címe: „Ki aludni, ki vadászni megy...”!

...

Vakablakban meditálok…

Fut széles, kanyartalan út, a nagy kanyaron túl a semmibe…
Kialvatlan a szemeim, révedve bámulnak a messzibe…
Üveg nélküli vakablak... kinézve, fixírozok valamit,
Az időóra ketyeg, csapkod benne valami, tán, valakit…

Bölcsesség köve nincs... beépítették a kútja kávájába,
Lovam is elszaladt, valahol legelész, a kínja poklába.
Van-e még bármilyen lelkem? Bolyong vagy csak kicsit elcsavargott?
Felhők, ha eloszlanak, mondhatom... csillagfénynek utat nyitott.

Zavart ez a világ, szürke füstköd borítja a mindenséget,
Sötétben, honnan vegyem elő, a mindent értő lelkiséget?
Most, a szélvihar kócolja, a fák borotválkozott ágait,
Éjjel, meg a Hold csak megy… érdektelen, intézi a dolgait.

Most a télen a kemény fagyok, a kertem felett jártak,
Bentről néztem, a holdsugarak is bundába grasszáltak!
Azt is láttam bentről, hogy kint gallytördelő szelek jártak,
Akkor én bent, melegben örülhetek a hideg máknak?

Vecsés, 2015. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

A poéta vallomása…

Élet, eltörhet
Mint stráfkocsi tengelye.
Gyalogút, merre?
*
Írnék én már valami jót is…
Hangulatom borongós most is…
Ugyan mi (…!), mitől vidám lennék…?
Ha más életbe átmehetnék…
*
Lehetőségek
Már semmire adottak.
Kósza nézések.

Vecsés, 2002. december 25. – Kustra Ferenc József- írtam: Versben és senrjúban, önéletrajzi írásként

...