Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?

Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza eped? orcád.

Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedr?l, kegyes szenved?!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temet?.

Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;

Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;

Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.

Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.

Vár tégedet is e dics? tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeret?d, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.

Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott sz?z tetemeid.

Ölelkezve fogtok leborulni
Dics? Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.

...

Fájva szeretni, legf?bb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisb?l a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz k?korsókat
Cipel szegény vágy bús, remeg? vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...

...

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly h?s és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is felt?n néha-néha
a fönség és a gyász reszket? árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki k?be vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója,
n?, kinek egy a szemfed? s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörny? titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...

Egy sz?ke lány szép ?zszemébe néztem
És régi heged?k sírása fájt,
- Ó kékszalagos majális-emlékem -
Megint elkezdjük az örök talányt?

"Szeret - nem szeret" bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok el?tt,
Ó erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e ?t?

Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyr?l álmodsz majd egy élet alatt?

Ó sz?ke lány, ó kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kékl? égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

...