Sz?nt a vihar. Magas égi azúron
nap kivirul puha ködszalagon,
míg a vihar vize messzire-zúgón
hömpölyög, omlik a vad patakon.
Zafina te, jöjj ide: tiszta leánynak
pálma tövén nyit a rózsavirág!
Szikla-magányban a h?s patak árad,
b?gve, zajongva a zord s?r?n át.

Zafina, szemed beragyogja a tájat
puszta vidék is öröm teveled,
ajkadon új szerelem dala támad,
szerte-szitál e csodás üzenet.
Mint kora hajnali szél ha elárad
és belerezdül ezernyi virág;
hegy vize, halkan mosd köves ágyad,
bukva, omolva a szirteken át!

Zafina, dalod teletölti a szívem,
veled a bérci magány se nehéz,
szép szerelem sz?ze, jöjj ide, hívem,
ajkadon édes a rózsa, a méz.
Zafina, pirulsz? Ártatlan alázat!
Súgva keresd szeret?d ajakát!
És te szerény légy, kis patak: ágad
lágyan ömöljön a völgyeken át.

Érzem: a kebled örömteli mélyén
hogy ver a szív! Csupa könny a szemed:
duzzog a sz?z, ?rködve erényén.
Zafina, tekintsd ma e bérci vizet:
habra hab omlik, a hab tovavágtat,
úszik a tört kicsi rozmaring-ág;
gyors az id?, mint vad patak árad,
rontva kanyargó medreken át.

Múlik a szépség és fiatalság,
míg mosolyogsz, szerelem sz?ze te!
Ifjú szívünk csupa láz ma, bolondság,
révület és láng-fény szövete!
Zafina, irígység gerlice-párnak:
búgva sóhajtoz, amint idelát!
Szép szerelem mint dús patak árad,
futva, keringve a réteken át.

...

Lélek, míg egy kérdés gyötört:
halál vagy szerelem,
amíg a vágy kínált gyönyört,
s álmodtál szüntelen,
koszorús fejjel, s míg enyém
nem volt a könny-kehely-
az árnyak világába én
miért is nem mentem el!

Lelkemben örök nyomokat
miért is hagytatok,
ti ifjúságomból maradt,
ti régi dallamok!
Völgy és erd? feledve rég
s a kedves szemsugár,
mért, hogy a zenétek hangja még
fülembe visszajár!

Bár bennetek zenél, reám
ne hozzatok vígaszt,
suhanó esztend?k során
rég eltemettem azt.
Könyörüljetek lelkemen,
álmán ?rködjetek,
s a szörny? szót, hogy szerelem
ne hallja t?letek!

...

Mélyen, békésen aludt még,
Mikor magamhoz ölelve,
Alvó pilláit életre lehelve,
Szóltam, mennem kell,
Szívem...
? kérte, ne hagyjam magára
Észrevétlen, mert rémületes,
Ha hirtelen riadva nem talál...
Megtanulta már,
Hiányzom ha
Egyszerre
Nem vagyok...


Aztán kilépek a hajnali, h?s légbe,
Melyet a friss utca arcomra lehel.
Itt-ott már egy madár próbálgatja
Hangját, de a teljes koncert még
Várat magára. Most csend van.
Jó így.
Elmerülhetek a szárnyas gondolatban,
Mely visszaröpít hozzá, pedig csak
Egy súlyos munkanap választ el, s
Láthatom,
Megint...


Hogyan tudott így egyszerre bennem
Kitölteni minden kis zugot?
Kiürültem?
Igen, azt hiszem, csak a titkolt,
Meg sem fogalmazott
Remény volt él? bennem.
Minden más vitt,
Mint egy mechanikus
Gépet, tovább, pergettem
A napokat, mint néni,
Falun, jószágnak
Hasznos
Magokat...


Eljött, véletlenül, hiszen az angyalok
Soha nem szólnak el?re, elrontanák
A nem várt örömet, azt, hogy mit kapok,
Balgán kifecsegve...
Az angyalok csendesek, mindig okosan
Cselekszenek, s mikor már veszve
Látszott minden, mikor a szívem ott
Vonaglott egy nem létez? kereszten,
Belépett, s csendben jelezte, értem
Született, miattam létezik,
S egy angyal, az imént,
Halkan, alig lépve,
Annyi év után,
?t jutalmul
A karjaimba
Tette...


A szívem érett narancsként
Csordul, a mámoros
Gondolattól hogy este
Megint, mindig
Hozzá érkezem,
Ragyog a szemem...
? nyakamba ugrik,
Ölel,mert fél, hogy
Mint egy látomás,
Elt?nök...
Megértem, szegényt.
?t is érte annyi
Fájás...
Szeretem törékeny,
Illékony lényét,
Föltárta el?ttem a világ
Köznapi mindenségét,
Csillagok bolondos
Udvarát...


Aggodalmasan megfürdet,
Mint egy babát,
Én boldogan hagyom,
Hisz érintése édes,
Annyira hiányzott
Gyönyör?sége,
Fénye...
Belefulladok a gondos
Szerelembe, mint a
Bolyhos, meleg,
Hatalmas
Törülköz?be...


Szabadultan a napi hordaléktól,
Tisztán, mint ki az istenek
El?tt hódol, elnyúlok,
Kezei érintését vágyom.
Kigyúrják bel?lem napi,
Gyötört fáradtságom,
A véráram zuhogva
Indul testemben
Szerteszét...


Csak az éjszaka kíséri
Csendesen, bájos
Szerelmünk sok,
Kedves
Neszét...

...

Egyszer részegen
Összevertelek, hetek kínja gyötört.
Elt?ntél,
És ma csendes beszédet hozol -
azt hiszem,
Józanabb voltál nálam,
Téged az alkohol pörgetett be,
engem a könyvek.
Egyszer meztelen futottál felém
Térdig a márciusi hullámverésben,
Két szikla közt ült furfangosan
a strand -
Hindu Déva-lánynak láttalak,
Könny? lábbal tapostad a vizet
Melled mint a tenger, mint egy gyermek,
Mint a csillagtej-ontó Vénusz
álommellei.
Sós volt a vízt?l ajkad.
Tested képe hetekig
Tartotta bennem a lelket, majdnem
önkívületben láttalak
Egy napon a fogorvosi székben.
És megláttalak újra, megkövesülten:
Zimmer "Hindu m?vészeté"-ben:
Abban az életben lejtesz
Bájjal, szerelemmel, gy?r?kkel és
Apró aranyövvel,
a tomporod felett,
És azt gondoltam - több báj, több szerelem van
Féktelen Déva-lány életedben,
Mint amennyit ebben a felöltözött világban
Bárki is adhat,
Vagy kaphat.

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Bátorságért kiáltottam, kitartásért énemnek,
Elszántságot kölcsönöztem vágyakozó lelkemnek.
Lesz, ami lesz, meg ne futamodj tettem fel a tétet,
Bizony semmi sem lehet úgy, amint azt elképzeltem.

Ámde, és íme, amint sejtettem s látni véltem én,
Megtörtént a csoda, - amit akartam,"megtört a jég".
Ez már szerelem, - de mit is írok, - nincs itt semmi jég,
Egy mély érzés kapuja nyílt meg el?ttem és felém.

Jóságos szíved, szép lelked, és önzetlen szerelmed.
Vágyad rejtett birtokába bebocsátást nyertem.
Boldog vagyok és büszke Reád magamban nagyon.
Rád azért, mert titkolt, nemes érzelmeid bírhatom.

Csodás érzés, szívedet adtad csupa szív kedvesem.
Megértelek én, - hogyne értenélek meg, de hiszen
Enyém a lelked, enyém a szíved, mert nekem adtad.
Szépeket írtál, több vagy nekem, mint azt Te gondoltad.

Úgy várt leveledb?l éreztem, melegség sugárzott,
Az a t?z, a boldogság, - ami engem is bódított.
Nem is folytatom boldogan rótt soraimat, - várod!
Máris küldöm levelem ezt, ami hozzád íródott.

Légy boldog, aggódj értem, aminthogy én is Teérted.
Ha majd valamiért megbántanák jó és szép lelked,
Vagy a furcsa bánat érzete hatalmába kerget,
Gondolatod felém küldd, hidd, az felvidít majd Téged.

Ha id?d engedi, kérlek, ne kínozzál, írj nekem!
Gondolatban biztos lehetsz, szüntelen veled leszek.
Rám gondolj gyakran sokszor s azonnal, ám gondolj azért,
Érzéseim lángja lobog igaz, h? szerelmedért.
Kedves leveled érkezését mindig várom, lesem,
Mindegy az, hogy mit írogatsz, írjál bármit életem!
Mindig reméllek, számomra Te, - örökké létezel.

Budapest,
1971.

...