Hullámok ostromolta parti sziklafalak ezrei omlanak le szerte
Álmaimat óvatlanul haragos valóság mélyre süllyeszteni merte
Köd és füst uralja a vidéket nincs tanúja annak mi régen él? volt
Nem érzem a Nap melegét, emlékeim között csupán halvány folt

Zivatarok által vér árad a földre, mindent tet?t?l talpig vörösre fest
Bárhova nézek mindenhol csak reménytelenséggel megfojtott test
A szél már nincs köztünk már csak ott fúj, ahol becsülik még létét
Reggelente látom meghalni a jöv?m, mely jelenti létezésem végét

Némely helyeken örök tél uralkodik, a zord id?t nem éli semmi túl
A nyár után vágyódnak az él?k, közben könnyek áradata földre hull
Soha többé nem lesz semmi a régi, a remény megírta hozzám levelét
Benne az áll veled lehetek, csupán annyit kér adjam neki életem felét

Én akár az egészet is neki adnám, csak már láthassak t?led egy mosolyt
Ugyanis már nem bírom tovább nélküled, hiányod igazán csak most fojt
Nem kapok leveg?t hiába lélegzem, szabadítóm vagy kire várok régóta
Rád gondolok szüntelen, ott vagy elmémben akár egy édesen szép nóta

...

Mindig és mindenkor


Mindig és mindenkor,
Bármit amit az élet hoz.
Veled mindörökké,
Nélküled minden véget ér.
Te vagy a boldogságom,
Ha nem vagy, örök szomorúságom.
Karod ölel megremegek,
Ajkad csókol t?zben égek.
Minden éjjel téged várlak,
Forró testtel, ég? vággyal.
Minden percben reád várok,
Hogy ég? testem karjaimba zárjon.

...

Én mindig gondolok rád,
ha felkel a nap és este,
ha nézem a csillagokat.
Nagyon rossz az, hogy Te nem vagy itt velem,
Soha nem múlik el irántad a Szerelemem!
Én még várok Rád.
Nagyon hiányzik az amikor át ölelsz,
olyan sok az a többszáz kilóméter!
Most már inkább lehunyom szemem
és elképzelem,
fogod a két kezem,
Szeretlek éjjel!
Szeretlek nappal!
Szeretlek örökké boldog szerelemmel!

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Hiu álmokkal nem csalom magam,
Mögöttük - tudom - por és hamu van...
Szemem a messzeségbe sohse néz,
A fölébredés, tudom, hogy nehéz.

Az ajkam daccal összecsukom,
Hogy dalt ne halljak, fülem befogom...
Mert tudom, hogy fájna az amit mondok,
S tudom, a dalok: halálharangok.

Tudom, a szivem is megcsal engem,
És éppen azzal, akit szerettem...
És tudom azt is, hogy hiába várok,
S ha messze megyek, - hiába járok.

Tudom, örvénybe akarnak csalni,
A kékl? habok, - mit hallok zugni...
S tudom, a mélyben a delphynek várnak,
Uj lakóját a kagyló palotának...

- És tudom: hiába a sok-sok remény,
Egy bús gondolat, - csak az az enyém..
Egy borús sóhaj.. mely feléje száll,
S meghallgatásra sohse talál...

1914

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...