Látunk egy közeli háborút, Közel-Keleten egy másikat, -majdnem- világháborús világhelyzetet…

(leoninus trió)
Istenem! Adj még nekem hitet az útra… A szomszédban háborúznak újra.
Még van nekem hitem, ahogy megyek, de ki tudja… meddig leszek?
Öregségemre, ej, ilyet megérni… de most már a békéhez kéne hozzáférni!
Esetlen a sors és igy érzem, már több évtizede, mára kihalt a harcos szelleme.

Úristen, pedig most kéne erő és sokaknak nem nevetve várni, mikor halál jő!
Nagyon régen a test a testel harcban állt, sőt volt, hogy becsület parancsolt álljt!
Ma már a háború is csak egy kocsi derék pénzt jelent, gazdagok… mind eszement.
Régen még föl sem találták a kazettás bombát, mára meg betiltották használatát.

Mindig jő, előjő valami mocskos dolog, sorozatvetők hangja meg égen dohog.
Pedig gazdagoknak is vannak gyerekei… frontra Ukrajnába, van hely bőven neki…
Vajon háromszázezer halottat, hol temetik? Sírjukon a kecskéket legeltetik?
Ember! Irányítók! Parancsosztók! Ti hisztek magatoknak, hogy nem vagytok önpusztítók?
*
(senrjon)
Ki lesz majd itt segítség?
Ki lesz majd itt segítség, ki segít egyedüli árván?
Halálokozó?
*

(bapeva)
Hitem,
Életem
Tartós legyen,
Kérlek Istenem,
Adj erőt holnapra,
Segíts jó útra érni.
A testek közötti harcban,
Majd épségben vissza is jutni,
Változzon sorsom szépre, csodásra,
Áradjon kegyelmed az életemre.

Vecsés, 2023. júl. 17. – Arad, 2023. aug. 16. – Kustra Ferenc József - a világ, az emberiség jelen -katasztrofális- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban. Az alapot én írtam. A bapevát, Ghica Izabella Iasmina szerző társam

...

Emlékezésből, hogy hogyan volt, mi lett?

(Bokorrímes)
Ácsorogtam az időkapuban… de nem jó: fekcseregtem…
Vártam soromra, mi lesz, ha idő előtt felcseperedtem…
Olyan picike voltam, hogy még nem is volt kicsi sem...lelkem.

Egyszer, hirtelen valaki hátulról kilökött,
De, vajon ezen ötlete, honnan ötölődött?
Kigurultam a jövőmbe,
Semmit adtak a kezembe…
*

(3 soros-zárttükrös)
Friss embergyerekként azt láttam, hogy szembe jön az idő,
Még akkor hirtelen nem is tudtam mi ez… vajh’ ez minő?
Friss embergyerekként azt láttam, hogy szembe jön az idő.
*

(Septolet)
Mi? Idő!
Miért? Idő!
Minek? Idő!

Van elégségesen kellő
Idő?
Mindent elfedő
Vagy-e idő?
*

(Senrjon duó)
Éjjel-nappal jön szembe
A fránya idő, sok-sok perce.
Úgy tülekednek…

Ez a szembe-áradat,
Nekem vajh’ mennyi percből állhat?
Hogy tülekednek…
*

Fölöttem beszélgetett anyám az óvó nénimmel,
Meg jókat dumcsiztak később, néhány tanár nénimmel…
Ők is mind nagyon vadul keresték az idő nyitját,
Ők sem értették a lényegét, a lét csínját-bínját…
*

(Sedoka)
Elgondoltam, hogy
Tanbá-nénitől tudok
Meg mindent… nem sikerült!

Azt gondoltam, hogy
Jó lesz nekem a sok perc.
Elsodortak… vénségbe!
*

Így öregen leszögezem, idő nem változott, tódulnak rám percek,
Bőröm is már ráncos, és úgy vélem, éveim nagyon telhetetlenek.
Perceimből lesznek az órák, hetek, sőt évek,
És előjönnek, visszabújnak a semmiségek!
*

(3 soros-zárttükrös)
Érzem, időkapum már, a múlt.
Már nem is emlékszem rá, avult…
Érzem, időkapum már, a múlt.
*

(Senrjú duó)
Karjaim tárom,
Vágyom még időpercet.
Még élni vágyok…

Szívem kitárom,
Vágyom időpercekre…
Élet-végéig!

(Bokorrímes)
Perceim szemből, majd' csoportosan jönnek, és gyorsan múltba mennek,
Így aztán, tőlük kívánni valamit, alapból lehetetlenek!
Végül van is egy nagy érzésem: perceim, összeférhetetlenek!
*

(Tükör apeva)
Még
Létem,
Időtől
Függhet nekem?
Percek, tömörek!
Percek, tömörek?
Függhet nekem
Időtől
Létem
Még?

Vecsés, 2020. március 25. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Felnézek, szememmel kutatom az eltekergőket,
Nem találok sehol sem, eső vagy bárányfelhőket.

Nézem és látom, felhők nem vándorolnak az égen,
De ha majd erre jönnek, úszva siklanak a kéken.
Lassan úsznak a nagy simaságba, bele sötétbe…
Szemmel láthatóan lelépnek a rohanó éjbe.

Vannak súlyosak és olyan... Juj, nagyon sötétek,
Fél is állat és ember… ezek ilyen lelkűek.
Vannak nagyok, és mint egy gólya, méltósággal úsznak,
Meg a közepesek, mik nem rejtve, csak lassan kúsznak.

Hohó, a kis bárányfelhők, olyan aranyosak
És a naplementében meg bearanyozottak.
Szinte hallom, hogy mendegélnek, egymásnak bégetnek,
Kedves szavaik jól esnek a bámuló léleknek.

A zivatarfelhők, amikor kéretlenül ránk törnek,
Akkor bizony jobb, ha a mezőn dolgozók rákészülnek.
Aztán amikor megnyílnak az ég csatornái,
Vizes lesz ember, állat, a rét és liget fái.
Közben lehet, hogy villámlik is fényeset, nagyokat,
Utána dörren, ezzel minden élőlényt riogat.

Télen a hófelhők vastagok és szürkék,
Mindent beborítanak, itt nincs semmi kék.
Ebből aztán lehet rettenetes nagy hóesés
Meg, ha van szélvihar, akkor hófúvásos esés.

Vannak helyes aranyos kis felhők, amik napozáskor
Eltakarják a nap, éltető sugarát, haladáskor…

Sivatagi vándor pihegve küzd a tűző napon,
Neki már a forró homoktól hólyagok a talpon.
Ez az elviselhetetlen hőség visszahatása
És bizony legalább egy pirinyó felhő hiánya.

Az őszi felhők, azok fölöttébb érdekesek,
Mert ezek alacsonyan laknak, csak szemerkélnek.
Itt ne várjunk nagy és koppanós esőcseppeket,
Még elmehetünk gyümölcsöt szedni, de nedveset.

Felhők vannak és lesznek,
Felhők jönnek és mennek…
Lesz még derű, borultság,
Létezik itt kiváltság?

Mikor múlik a délután, közeledik az est
Akkor nézzük vöröses naplementét, fellegest,
Bizony hamarabb eljön az alvás ideje,
Mert előbb borít be az éjszaka sötétje.

A felhők miért olyanok, mint a vízhordó lányok?
Vajon sikeresek-e a modern esőcsinálók?
Vízgőz, tengerpára, árok tócsa mind-mind felhő lesz
És jó esőben sétálni, hátad kissé vizes lesz.

A rózsaszín felhők, az esti fényben
Csodásak... sötétedő mindenségben.
Ha közben jönnek mégis csak a bárányfelhők
Az már nem olyan rossz... nézem, a kis csellengők…

Láttam én már, amikor az esőfelhők a földig értek,
Olyanok voltak, mint a stikában életre kelt lidércek.
Voltam már úgy, hogy nem is vártam, de csak leszakadt az ég,
Majd ahogy jött elment, szél elült és lett végtelen kékség.

Amikor meg az esőfelhőből lecsap a villám,
Az nem olyan, mint patronos pisztoly hangja, mi méltán
Kelt félelmet emberben és állatban,
Meg nagy riadalmat, lakott ólakban.

De volt olyan is, hogy egy télen, egy zúzmarás reggelen
A hóförgeteg lecsapott, felhők rohantak esztelen…
Aztán meg a sűrű fekete felhő szoknyát vett már délután,
Tudta a vihar majd házibulit rendez, keményet, nem sután.

A kemény felhőkben van eső és kitartás bőven,
A végtelen kőszívűségük kinyilvánul bőszen.
Az ily' felhőkben, mint olasz vándor zsoldosé a mentalitás,
Kegyetlen, kíméletlen, erőszakos és nincs szeretetosztás.

Sötét felhőkön ülnek talán a lelketlen gengszterek,
Míg a földön bőrig áznak a kint lévő jó emberek?
Mikor az égbolt riadó kolompja a semmiben megkondul,
Ijedtem keresem szememmel, a sok felhő merre tornyosul…

Eső után, igazán maga a szépség
Ha kilátszik, felhőből szivárvány ívség…
Majd ég kiderül, a vihar után, mintha nem lett volna soha,
Láthatod a szivárványt, csoda, a víz és napfény nászmámora.
Van, vízszintes szivárvány, ami akkor alakulhat,
De akár holdfénynél éjszaka is kialakulhat,
Ha magas szintű, jégkristályos felhőkön törik meg a fény.
Ez a jelenség az, amihez nem kell feltétlen a napfény.

Vannak már UFO felhők, amik a természet csodái,
Ezek olyanok, mint csészealj, felhősödéskor látni.

Vannak még a Mammatus felhők, tán a világvégét hordozzák?
Felhődudorok, a zivatarfelhő aljához ragasztották.

Gyöngyház fényű felhők, este-éjjel látni, kell hideg légköre.
Leginkább Északi és a Déli-sark környékén jönnek létre.

„Undulatus asperatus” ígérem, utolsó felhőm nékem,
Globális felmelegedés hatása, új felhőtípus lészen
Ami mint mérgesen hullámzó tenger költözött az égboltra.
Látszik, hullámot vet, vihart arat, az egész égboltozatra.
Érdekessége, hogy ijesztően néz ki, embert ijesztgetik…
De nem kíséri vihar: egyszerűen, békésen csak szétoszlik.

Megúszni szárazon egy vizes-jeges égi háborút,
Olyan élmény, mint napsütésben füvészkerti vándorút.
Bajtalanul átélni egy zuhét és villámlást,
Nagy öröm… meg felhők alatti kényszer-sátrazást.

Látom, ott fenn még kis fátyolfelhősödés készül,
Elveszi a napsugárzást, ettől kielégül.
Én meg picit kevésbé izzadok,
De már újabb sorokat nem írok…

Először apró gondfelhők jelentek meg a homlokomon,
Utána meg várakozásban, befelhősödött az arcom.
Vártam egy kicsit, de fátyolok elmaradtak… mi a kórság!
Akkor még ezt leírom nektek; ez a felhőtlen boldogság!

Vecsés, 2014. július 7. - Kustra Ferenc József

...

A homály földereng a párásodó szemem előtt,
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?

Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.

Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.

Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.

Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.

Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…

Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József

...

Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.

Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?

Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…

Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…

Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…

Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…

Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…

Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…

Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.

Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…

Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József

...