Neked
Valamit mondanom kellene,
hogy pajzsom bús éneke
szemeid végtelen tengere
hallja
mit éjszaka álmodom
nem kell
hát nem mondom
mit éjszaka magányban álmodom
magányos szívemnek szelleme
szólít
míg holdudvarban táncot jár
ki végtelennek végére jár
éjére vár...
A lélek, ki rabod a gyönyörben
téved
mert hisz még az örömben
reménynek koronás koldusa
tartom kezem
és dacos büszke fejem
Csókodért, melyért lándzsát törnék
életedért életemmel vívnék
babérlevél, s mulandó glória
kincseim
mik nem voltak, s nem lesznek
temetetlen holtak tán szeretnek
és nem felednek...
Hallgasd e könnyt?l bús dallamot
máglyák tüzére írt szólamot
pattog a láng és égnek küldi
angyal
pogánytól szült énekem
Nem kíván senki örömöt énnekem
mert nincs ma, nincs tegnap
halott a jöv?
álmaim méhében ring a bölcs?
melyb?l
rám mosolyogsz, te születend?
gyermek
kinek nem lesz anyja
szerelmem hagyd vérbe fagyva...
Mert így lesz jó, írták a jósok
nem futnak egybe szomorú sorsok
de hunyd be szemeid és érezd
hogyan
verg?dik valahol egy szomorú szív
és hallgasd
a hold dala merre hív
kövesd
s ha találsz majd egy sírt
hol ember sem lélek nem jár
érted
érted halt meg, kis madár
Ne sirasd, mert mosolygott
szenvedett... szeretett... alkotott...
?rizd... ... |
