Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felh?k úsztak, bús es?k hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, f?b?l font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk n?tt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kett?, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felh?k úsztak, b? es?k hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

Köszönöm,hogy veled lehetek,
Köszönöm,hogy szerethetlek...
Köszönöm,hogy vagy nekem,
Köszönöm,hogy betöltöd az életem...
Annyira szeretlek téged,
Szavakba nem tudom kifejezni,hogy mit érzek...
Emlékszem, hogy az elején féltél kedvesem,
Picit remegve fogtad meg a két kezem...
De már tudod, hogy nincs mit?l félned,
Hisz kicsi szívem csak érted eped...
Emlékszem els? csókodra,
Mikor el?ször éreztem édes ajkadat...
Emlékszem els? ölelésedre,
Mely úgy égetett mint a t?z engemet...
Sose feledem mikor el?ször mondtad, hogy szeretsz,
Sose feledem mikor azt mondtad, hogy "Nekem te kellesz"
Imádom ahogy csókolsz engem,
Imádom mikor azt mondod, hogy szeretsz engem...
Imádom a hangod,
Imádom ajkad...
Mindent imádok benned,
Tudom, hogy melletted boldog lesz az életem...
Eszméletlenül szeretlek téged szerelmem,
S ha kell eldobnám érted az életem...
Hisz ha te meghalsz akkor meghalok én is veled,
Hisz szívünk már egybe forrt egy csodás éjjelen!

...

Szerelmed csapong, mint madárdal a zord, mostoha viharban,
Mikor szívemet elcsábítottad, nem gondoltad komolyan.
Kérted, - ígértem, megtartottam, - hogy én, nem hagylak soha el.
És te, a sarokba vetsz, mint gyermek a megunt játékszert.

Ha majd kedved tartja, újra el?veszel s játszol velem.
Légy hozzám kegyes, hogy szívednek sokáig kedves legyek.
Gondoltál erre, jutott eszedbe mondd, mi lesz velünk, velem.
Utcát rovok céltalan, bánat miatt gyötör a félelem.

Nyargal bennem az önmagam emészteni vágyó gondolat,
A maró, kínzó furcsa képzelet - a pusztító fondorlat.
Gondolj bele, mit ért eddig minden, játszottál a szívemmel.
Beleremegek, már nem a kéjbe, a megsemmisülésbe.

Nézz a szemembe, a két szép szemeddel rajta, nyomban,
Amelyekben boldogan, gyanútlanul úsztam, lubickoltam.
És most, olyan szánalomra méltón, ostobán elmerültem
Fuldoklom, fáj, minden hidd el, annyi jó volt, elszállt hirtelen.

Elmúlt hát szép szerelmünk nyomtalan, mint a reggeli harmat.
Nem tapad szomjas számra piros ajkad, testünk nem simulhat.
Nem cuppannak ajkunkon lázas csókjaink többé sohasem.
Legyen boldog lelked-szíved, Isten veled örökre, - nélkülem.

Budapest

...

Sz?nt a vihar. Magas égi azúron
nap kivirul puha ködszalagon,
míg a vihar vize messzire-zúgón
hömpölyög, omlik a vad patakon.
Zafina te, jöjj ide: tiszta leánynak
pálma tövén nyit a rózsavirág!
Szikla-magányban a h?s patak árad,
b?gve, zajongva a zord s?r?n át.

Zafina, szemed beragyogja a tájat
puszta vidék is öröm teveled,
ajkadon új szerelem dala támad,
szerte-szitál e csodás üzenet.
Mint kora hajnali szél ha elárad
és belerezdül ezernyi virág;
hegy vize, halkan mosd köves ágyad,
bukva, omolva a szirteken át!

Zafina, dalod teletölti a szívem,
veled a bérci magány se nehéz,
szép szerelem sz?ze, jöjj ide, hívem,
ajkadon édes a rózsa, a méz.
Zafina, pirulsz? Ártatlan alázat!
Súgva keresd szeret?d ajakát!
És te szerény légy, kis patak: ágad
lágyan ömöljön a völgyeken át.

Érzem: a kebled örömteli mélyén
hogy ver a szív! Csupa könny a szemed:
duzzog a sz?z, ?rködve erényén.
Zafina, tekintsd ma e bérci vizet:
habra hab omlik, a hab tovavágtat,
úszik a tört kicsi rozmaring-ág;
gyors az id?, mint vad patak árad,
rontva kanyargó medreken át.

Múlik a szépség és fiatalság,
míg mosolyogsz, szerelem sz?ze te!
Ifjú szívünk csupa láz ma, bolondság,
révület és láng-fény szövete!
Zafina, irígység gerlice-párnak:
búgva sóhajtoz, amint idelát!
Szép szerelem mint dús patak árad,
futva, keringve a réteken át.

...

...cinkosan cikkan a zár,
az ajtó lágyan a zsanérba
simul, nem csap zajt,
semmiképp...
arcomra ragyogás szalad,
betölti a tükröket, az ódon
falakat és méltón adja át
nekem a kínai porcelán...

kezed, arcod, szemed, ajkad,
hatalmas alakod, mind engem
isznak magukba és várják,
mint Krisztus igaz hívei,
a föltámadást - csak kicsit
másként, csöppet másképp...
a felh? szürkéje is ragyog,
mert imádja hogy végre,
egyszer boldog vagyok...

...veled elmegy a fény,
összecsuklik a maradék,
aprócska, foszlány
remény, kihunynak
a csillámló nyalábok,
s a valóság lehajtja
szomorú fejét,
árván...

...