|
|
|
|---|---|
 |
|
| A végtelen, bús éjszakákon . . . | ||||||
| A végtelen, bús éjszakákon, amikor
A régi bánat csendbe forrni kezd, mint régi bor, Mely habvirágot vet setét színére és fanyar, S mert issza ajkad, félálomban elrévülsz hamar, És víziót keringet szédít?n elébed, ködszer?t, És sóhajokkal felh?síti sírva kis der?d, A végtelen, bús éjszakákon, amikor A percek halk futása szíveden fájón tipor, Minthogyha vaspatkók érintenék a gyenge, bús szivet, S az órák cammogása rajta lomhán úgy üget, A végtelen, bús éjszakákon, amikor E szív, e rejtelmes lény, a vérz? s bibor Kámzsájú remete a mellkas csontcellája rejtekén, Verg?dik... | ||||||
| ||||||
