Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelg? ?sznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szell?,
Kellemes, mint kend?, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szeg?dött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerz?dtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint h?tlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ? a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kett?nk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

Nem adhatom neked a bazilika tornyát
nem adhatok neked eget
sem a Clunyb?l a kilenc vizigót koronát
még üdvöt sem adhatok neked
de egy picike erszényt adhatok
lágy egérprémeset
ráfestve egek csillagok
s benne kék könnyemet.

Nem adhatom neked Capri szigetét
szépséget nem adhatok
nem süthetek ropogós cseresznyésrétest
merthogy veled boldog vagyok
de egy pici tokocskát adok neked
puha vadmacskab?r az egész
a balfel?li zsebedbe tedd
és soha bele ne nézz.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Megálltam itt, hol egykor rózsák nyiltak,
Hol virult hajdan ifju kikelet...
De hol most homályos megtört szemekb?l
Kisajtolt könnyek, - harmatcsepp remeg.
- Üde rózsáknak szirmai lehulltak,
A télnek átka itt is megfogant...
Elmult vágyak helyét nem jelöli semmi,
Csak egy behorpadt sivár ?szi hant.

Zuzmarás, hófehér, téli éjszakákon
Kijövök még néha fölkeresni téged...
Megfagyott szivemben a megfagyott álom
Ilyenkor ragyogva mindig ujra éled.
- Visszasirom fájva elmúlt ifjuságom,
Melyet ugy elsöpört sivár, ?szi szél...
És a behorpadt, régi, kedves hantot
Fehér hópelyhekkel födi be a tél...

1914

...

Dideregnek a haldokló gyertyák,
Titokzatos, síri csend honol...
Szeretnék rejtve lenni csendben,
Lehunyt szemekkel, mélán..álmodón...

Estbe borult a borongó alkony,
Fakó illatok árja rezeg felém...
Szeretnék sírni, zokogva siratni
Az elmúlás gyászos reggelét.

Valaki kacag... Valahol sírnak...
Valaki a nagy éjszakába lát...
Valahol messze reám is gondolnak
S én elfelejtem lelkem bánatát.

1914

...

Csak kinozzon még... hadd égjen, fájjon
Hiszen ugysem érzi Maga a sebét...
Csak vérezzen hát, - és hogy meg ne lássa,
Csak hunyja be szépen, lágyan a szemét.

Csak durván tépje álmait a szivemnek,
Csak üzze messze, ami még az enyém...
Hadd boruljon sötét fátyol a szememre,
Ugyis sokáig bántott már a fény.

Csak vadul gázoljon bele a hitembe,
Hadd d?ljön össze minden, ami szép...
Sokat játszottam, - ugy meguntam én is,
Hadd omoljon össze, porba az a kép.

Csak gorombán, durván bánjon el velem,
Ugyis sok volt az eltitkolt hibám...
Csak messze, messze üzzön el Magától,
Jól fog majd esni a csöndes magány.

Csak esztelen, vadul, kinozza, tépje
Titokban vérz? szivemnek sebét...
Hogy én majd legy?zve meghajtsam fejem,
És megcsókoljam érte a - kezét...

1914

...