|
|
|
|---|---|
 |
|
| Mutamur | ||||||
| Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem? A lugas árnya enyhén fedett be S ott üldögéltünk kettesen Irtózatos szerelmesen. Szerelemr?l suttogott minden, Csiripoltak a verebek, És mi nem mondottunk egymásnak Sablonon kívül egyebet - Mért voltunk olyan gyerekek? A mama is megnézett néha, Nyugodtan ment ismét odább: »Hadd játsszanak szegény gyerekek, Játéknál nem mennek tovább, Hisz' ?k még olyan ostobák.« És mi csak ültünk, üldögéltünk Traccsolva sok mihaszna szót, Pedig szerettünk volna szólni Egymásnak szépet, lángolót De - mersze egyiknek se vót. No, aztán, ha egyedül voltunk, Volt elég önvád s gyötrelem. Majd szétvetett bennünket olykor A sok hevít? érzelem, Ugy-e, hogy így volt, édesem? A multkor aztán nagy sokára Ismét találkoztam veled, Azaz magával. Hosszú ruhát Öltött azóta már kegyed, Nem kurta szoknyás kisgyerek. Alig vártunk az együtt-létre, Sóhajtoztunk a mult felett, Elmondtuk, amit elhallgattunk Nem oly régen, mint gyermekek, Vágván ábrándos képeket... De mikor aztán úgy magunkban Gondolkoztunk az eseten, Rájöttünk, hogy bizony a multból Kin?ttünk szépen, csendesen Maga is, én is, kedvesem... Maga egy dandyt kívánt látni, Ki úgy szórja a bókokat, S talált egy száraz ifju embert, Aki tanult ugyan sokat, De - nem mulattat lányokat. Én a régi lányért epedtem, Ki szende volt és angyali, Nem bomlott az egyenruháért, Szerelmet nem mert vallani, De maga - nem a hajdani. Emlékszik e históriára És nem mereng el e felett? Nem mondja, mint én - könnyes szemmel, Hogy: Boldogok a gyerekek, Mert tudják, mi a szeretet! | ||||||
| ||||||
