Régi levél, egy halom lejárt számla,
újságkivágás, sárga notesz közül
mely mondott egykor valamit, el?került
a képed. Az a kép. Dermedten álltam,
mint aki lombot gereblyéz az udvarán,
s feltúr egy levágott fejet.

Mégis, el?ször örültem: úgy állsz
épp, ahogy álltál, karcsún, riadtan, gyöngén,
hosszú zöld tüllruhádon százszorszépek
az els? tánchoz - nekünk látványod lett a láz,
minden baj egyszer?bb lett akkor
és könnyen jött az eszmény.

Aztán a háború, két hosszú év
a tengerentúl, viskókban holt japánok,
cip?k, babák és szétszórt ételek -
vittem a pillantást, fojtani a félszet,
hinni, hogy volt, hogy visszajöhet még.
Ez volt, miel?tt elvettelek.

Miel?tt elszívtuk egymástól az er?t
hazudva, magunk megtagadva, hallgatag
bánással, vádló, beteg szemmel; válás el?tt,
csalás el?tt. Mondd így: miel?tt megláttalak.
Azért visszatettem a képed. Eljön a nap,
s majd újra ott találom.

...

Mikor mindketten gyengéden vadak
s válva békülni túl-azonosak;
ujjhegy-érintés is rázkódtatás,
bennük hintaringású kölcsönös
egymássraforrt ellenkezés közös,
mely tündérhez olvasztja a fát
szorosabban mint kérgéhez; harag,
unalom, tréfa itt szét nem bogoz;
húsnál mélyebb, léleknél lázasabb,
mert a csontvázak házassága ez-

s a frigy félér?l húst hánt le a sár
s a hántatlantól elválasztja már,
melyikük tudná: ki van fenn, ki lenn?
Perce nyugszom, vagy évek óta így?
Csak a magányba és a homályba higgy,
a többi kétes. Sír sötétje zár,
vagy éjfél egy szobában társtalan.
Elfojtom, vagy nincs lélegzetem
mozdulni félek, vagy dermedt vagyok
nem vagy velem, csupán annyit tudok,

melyikünk halt meg, kérdem hasztalan.

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...

El?ttem pár emlék foszlány, hol életem legmélyebb pontján jártam,
Felidézem a pillanat kínok-kínját, mikor lelkem fogságába zártan,
Kerestem egy járatot, várva hogy meglelem a választ ott,
Azon a helyen, hol önfeledten játszhatok, nyugalmas pillanatok peremén,
Merész gondolataim, vérz? valóságba taszítva, elhantolták a reményt,
Mélybe esve zuhantam, feneketlen szakadék, mely mindent elnyelt tudatban,
Minden szempillantás egy örökkévalóság, de kiálltam a próbát.
Áthidalt érzelmek, mit végtelen megvetek ezután, mondhatom bátran,
Ráhatással a legbens? indulatokra, humán-tudatos harmóniában!

...

Jön az ár, mely messzire sodor!
Elvisz t?led, vissza nem hoz többet!
Most így jó, így kellemes,
Sodor az ár, már nincs mi fáj,
Még dalol a hangod, még érzem a csókod,
De lassan elt?nik minden, akár az élvezet a kéjben!
De ne félj, örökre itt maradsz bennem,
Hisz ez a fél év volt a legcsodálatosabb az életemben!
Értelmet adtál létemnek, most mégis indulok,
Elmegyek messzire, mert így most jobb nekem!
Megmagyarázni nem tudom, csak szerelmem repülni hagyom,
Mert szállni akar a magasba!
S, nem jön vissza soha már!!!!
De a szeretet megmarad!
Te itt leszel bennem mindhalálig!

...

Minden vagyonodat elveszítetted?
A virágok is elveszítették színpompás értékeiket!
Csak puszta gyökerük maradt a föld alatt.
Azért ne hidd hogy már soha nem fognak virágozni...

...