|
|
|
|---|---|
 |
|
| Mikor fáradtan | ||||||
|
...magáévá tesz a magányos, kietlen álom, a hideg, üres ágyon, ne a darabokra szaggató napokra gondolj vissza, repülj? repülj a nyárba , mikor oly sok év után, kábultan, értetlenül - szinte bután, zuhantál egy kedves randevúba... ezer sugárral ünnepelt a nap, de nem perzselt, nem égetett, langyos, kedves szellő is érte arcodat, meglobbantotta ingedet... nem tudtad mi ez, csak érezted, valami nagyon furcsa jóság bebugyolálja tested, nem is értetted, nem tudtad, mire véljed... s a buja rengeteg kedves, szűk ösvényén átöleltél, majdnem kettétörtem és megismételted a csókot, a legelsőt, mit én fogadtam olyan meglepetten? utóbb beszéltél róla, akkor tudtad meg, tisztán, élesen, hogy "én őt szeretem, istenem, mennyire szeretem!"... ámultál, mint a kisgyerek, mikor az angyal csenget, karácsony este... kitárul az ajtó, teljesen, s káprázik a csillogó csodától olyan édesen, hogy eláll a szó... öleltelek, illatodba mélyen belefúrtam magam, hogy legalább ezt el ne veszítsem, istenem, már akkor hogy tudta a szívem... pedig te akkor még reméltél, tervet készítettél, s valami módon magadénak tudtál, teljes biztonsággal engemet... aztán jöttek a kínkeservek, félreértések és bánatok, mint malomban megadón a búza, őrlődtem, lázadoztam, hittem, nem adhatod fel ennyire könnyen, s amiért feladod... ma már elment tőlünk a nyár, a szerelem még tombol és éget, de nyomunkban egy sötét kísértet, azt mormolva, mint buddhista imája, egyhangún, idegesítő, folytonos, csendes zajjal, hogy ember, ezt feladtad, gyenge lábon állsz az akarattal, elfáradtál... igen, belefáradtál, érzem, s nem tudok tenni érted semmit, csak, mint Magdolna, letörlöm véres lelkedet, kiölelem belőled a napi rettenetet, mikor lehet, s engeded... illatod ma is varázsos, lényed előttem tiszta, nincs titok, csak tudom, hogy nélküled keserves, veled lenni, állandóan, mégsem akarok... így a magányos álom előtt, legalább jelenjen meg az ösvény, hol csak kétszer voltunk, csak a testünk esküdött, nehéz teher akkor is, ha nem mondatott ki szó... szeretlek, mint egy beteg gyereket, lesántult cicát, mint a soha ? kedvesemet, szívemben forró széndarabok parázslanak némán, s ha nagyon éget,vizet neki... de fölparázslik újra, s apellálok az úrra, vegyen el tőlem, mert úgy szeretni vétek, hogy tudjuk mindketten, mindkettőnket éget, csak egy balga "nem lehet" az akadály... ha ember kettősen él, bicsaklik a lelke, fázik és csak egy csöpp melegre vágyik, ölelésre, szóra, mindenféle, csillámos csuda jóra, de azt az ember csak attól az egytől kaphatja meg... átok már rajtunk vágy, szerelem, szabad szívvel, szürkén és érdesen, de biztos talajjal - így kellene... | ||||||
| ||||||
