|
|
|
|---|---|
 |
|
| Halottainknál… | ||||||
| Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna. Nem halálért megyek a temetőbe, Őseim csöndjét, ott kapom örökbe… Láng libben, az esteledésben, Segít az emlékképfestésben… Elegáns görcsök szorítanak a szívben, Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben? Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok. A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok… Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok… Nagyon átélem a temető halotti csendjét, A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését… Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét… Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél? Közben a szél regél, de nem értem mit mesél… Előjönnek az elfeledett érintések, Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek! Gondolkozok, hogy is volt minden, régen, Meg azon is, hogy milyen lesz a végen… Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza, Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja. Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója… Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala… Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom, Nekem még van hátra, életemet megvalósítom. Egyszer összehoz minket megint... a halál… De nem most... Gondolom erre azért vártál… Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek. De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek. Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad, Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad… De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad… Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
