I

Zuzmós sziklák,
zörg? levelek és töppedt hó.

Élek, hogy végig szívjam a cigarettát,
s a sztráda felb?g a lenti dombon,
csillog odalent a tó s a távírópóznák
a horizonton.

Egy lépésnyire a halott napon
zsebkend? hever mocskosan a hóban.

Picayune-t szívok
"a legrosszabb cigarettát", számat
a zsebkend?re szorítom
még meleg.

II

Ha velem volnál
édes és nyájas szó hagyná el
a számat,

a kopár fák odalent s a látható lökhajtásosok
a hatalmas távíróvezetékek s a füves hó
a sápadt fotóégbolt, a gubancos lég
sereg a duzzadó mocsár fölött a napban

levél volna mind
hangod mélysége körül,
ha nekem adnád, nem természetes módon, a korláton túl.

Ide érkeztem,
ilyen magasra, hogy
igaznak találjam ezt s a szeret?k
hangjait, és a kellemes fagyot.

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

A kánai menyegz?re

Sötét szem?,
?, álmaim asszonya,
elefántcsontszín szandálban,
a táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

Nem leltelek a sátrakban,
a megtört homályban.
Nem leltelek a forrásnál
a kancsós asszonyok körében.

Karod kéregalatti fiatal fa;
Arcod fényszabdalta folyó.

Mint mandula, fehér vállad;
mint hámozott friss mandula.
Nem heréltekkel ?riztetnek;
nem rézkorlátokkal.

Aranyozott türkiz és ezüst fekhelyeden
Barna köntösödön arany szállal sz?ve a minta,
Ó, Nathat-Ikanaie, "Folyóparti fa".

Kezed rajtam mint sás közt a csermely;
ujjaid fagyott vizecskék.

Szüzeid kavicsfehérek;
Fölötted muzsikájuk!

A táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

...

Délibábos róna, beh jó volna mostan
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, déli napsütésben,
Holdsugaras, méla, sápadt alkonyfényben,
Valakire várni...

Pajzán kacagással lepkéket kergetni,
?zni szerteszéjjel...
Titokzatos, ég? éjszemébe nézni,
Napsugaras, fényes mosolygását nézni
Édes remegéssel...

Bámulni alkonyban uszó naplementét
Titkos borzadállyal...
S bekacagni halkan, sötét éjszakába,
Leboruló, titkos, csöndes némaságba
Édes kacagással...

Csillagokat nézni... pirkadásra várni,
S álmodozni ujra...
Amikor a pásztor furulyáját halkan,
Kékes ködbe vesz? szerelemben, dalban,
Édes-búsan fujja...

Virágos fák mentén lopva elsuhanni,
Oda...közelébe...
Mikor az izzó nap utolsó sugárral,
Elmerül majd csöndes, néma haldoklással
Az éj tengerébe...

Látni, hogy messzir?l, sziklák homályából
Felém árnyak jönnek...
Rózsaszin?, régi, régi álomképek,
Elfelejtett nóták, mélák, csudaszépek,
Dalai jöv?mnek...

Délibábos róna, beh jó volna ujra
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, könnyben uszó szemmel,
Föltámadó, régi régi szerelemmel
Valakire várni...

1914

...

Tavaszi szél a szerelem,
porozza a fákat,
dalba sepri sok sóhajom,
éneklek utánad.

Nyitvaterm? a szívem is,
hullatja sok magját,
mi bel?lem hull, megfogan.
Most a dalt aratják.

Írom a szelek énekét,
term? maggá lettem,
a vágyban fuldokló madár
ne ríjon helyettem.

...

Már igazán dühbe jövök
Szépséges kedvesem, miattad,
Hogy kerek ég és föld között
Nem lelek tárgyat, hasonlatnak.

Hiába, szó ide-oda,
Végtére is csak azt kell látnom,
Te vagy a legnagyobb csoda
Ezen a szép tündér világon.

Mint igazi mohamedán
Próféta szent könyvér?l tartja:
Te vagy el?ttem a Korán;
Minden szépségnek foglalatja.

Mi itt körültünk egyedül,
Külön-külön, megfoghatatlan:
Mint ellentét mind egyesül
Benned, csodálatos összhangban.

Szemedben, mely felém ragyog.
Együtt van éjfél és a h? dél.
Szebb vagy, mint mind az angyalok,
És csábitóbb az ördögöknél.

A vállad oly hideg, fehér,
Mint a sz?z hó a Kárpátokban.
És mégis gyújt, ha közel ér,
Perzsel, mint villám olthatatlan.

Bájad nem ismer éjt, napot.
Hatalma nincs rajtad sötétnek.
Sötétben is... ah, még csak ott!
Úgy sütsz, lobogsz, hogy majd elégek.

S az üdv izzó kohója, hol
A csók terem, mi b?vösb annál?
Az tüzesebb, mint a pokol,
És édesebb a menyországnál...!

...