|
|
|
|---|---|
 |
|
| Első szerelemérzés | ||||||
| Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett, Míg a tündérek kertében Lepke-módra repkedett. Ha belső részem hevítni Kezdte a szikrázó Rák: Meg tudták mindjárt újítni A híves Etéziák. Ha szomjúztak a melegtől Eltikkadt tetemeim: A vőlgymetsző csergetegtől Felocsódtak ereim. De most, Lilla, új tüzemnek Semmi enyhítője nincs, Ah, más szomja van szívemnek, Más láng éget, kedves kincs! Most a barlang éjjelében Déli napot képzelek, A bikkek tömött ködében Az árnyéktól tüzelek. A hűvös Etéziáknak Ám megnyitom kebelem, Mégis e gyújtó fáklyáknak Orvosságát nem lelem. Mit? a fagyos Bóreásnak Szárnya alá sietek; De e belső gyúladásnak Tűzén nem enyhíthetek. Sőt gyakran a hóba fekszem Ott kinn a havasokon; S ah! fagyok, mégis melegszem, Nincs nekem tél azokon. Másszor minden lankadásból Testem új életre jött, Mihelyt ittam e forrásból, Mely zúg a bokrok között: De most, noha csípésével Majd kiszedi fogamat, Mégis északos vizével Ez nem óltja szomjamat; Mert megemészti tüzemnek Heve minden cseppjeit, Mihelyt lángoló szívemnek Éri edzőhelveit. Eddig éltem tavasszára Mennykőt az ég nem vetett, S májusi hajnal módjára Csak rózsákkal nevetett; Bennem a kedvet s únalmat Ébreszté szelíd remény: Ezt a kínt, ezt a fájdalmat Nem régólta érzem én. Nem régólta kell szenvednem, Ah Lilla, kellő alak! Ah! csak azólta van bennem, Hogy egyszer megláttalak. Tudom, Lilla, e kin tőled Kerűlt: de nem esmerem. Ah, árthatsz-é? Azt felőled, Lilla, hinni nem merem. Hisz élettel kecsegtette Pillantásod szívemet Úgy van! csak azért sértett e', Hogy gyógyítson engemet. | ||||||
| ||||||
