Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
Lepke-módra repkedett.
Ha belső részem hevítni
Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
A híves Etéziák.
Ha szomjúztak a melegtől
Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
Felocsódtak ereim.
De most, Lilla, új tüzemnek
Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves kincs!
Most a barlang éjjelében
Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.
A hűvös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.
Mit? a fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
Tűzén nem enyhíthetek.
Sőt gyakran a hóba fekszem
Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nincs nekem tél azokon.
Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
Mely zúg a bokrok között:
De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez nem óltja szomjamat;
Mert megemészti tüzemnek
Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edzőhelveit.
Eddig éltem tavasszára
Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
Csak rózsákkal nevetett;
Bennem a kedvet s únalmat
Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
Nem régólta érzem én.
Nem régólta kell szenvednem,
Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.
Tudom, Lilla, e kin tőled
Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
Lilla, hinni nem merem.
Hisz élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
Hogy gyógyítson engemet. ... |
