|
|
|
|---|---|
 |
|
| Elmosódott tintapacák… | ||||||
| Nehéz nap után, lassan, de biztosan leszáll az éj,
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj. Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át, Saját árnyékodat és magadat, igazán add át. Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd, Papírra firkálsz, gondolatod keleszd. Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés, Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés… Türelmed is legyen, de nagy az időpergés. Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik, Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik… Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik. A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög, Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög. Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik, Miközben a lélekhúrok magukat tépik. Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje, Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye. Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal, A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal… Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal. A papíron zord szavakkal elégek. Lelkemben szabadon szállok az égnek… Lelkemben jó ének nem állt be féknek. Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim, Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim… Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin. Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak, Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak… Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak. Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
