|
|
---|---|
Egy férfi megismer egy n?t az utcán | ||||||
Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él? társuk közül legrégebb óta nem változtak -, árnyuk alagútján követek egy n?t. Haja nyersaranyát legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért horgolták édes pezsg?szín anyagból b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú combján, tekereg édes tomporán, ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt. A vénuszhajnak nevezett fa árnya - e fáról nem tudjuk bizonyosan, n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán halad t?sarkain, férfiszemek csodája... S mert én - Swannal épp ellenkez?en! - elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt újdonságként követem, típusa új példányát, s eszembe jutnak Lorenz frissen keltetett kislibái, ahogy kikecmeregve a tojáshéjból Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk. S a ki sáp-sáp család mindenhová követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan. Rám rajzolódik a testalak, melyet követek, az édesismeretlen sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied vagyok, légy íz enyém!? S követve ezt az új, valamiképp mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt formát - mintha ifjodnék, én s a század. Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül, a zenészekre bömböl: ?Hangosabban! Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...? Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen szól a karmesterekre, játsszák Elektrát Szentivánéji tündérzene-szer?en; a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l, s változtat Bergotte halálán saját tapasztalatai alapján; Garbo Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray, s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.? Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n a Madarak Ébreszt?je keltett, e kórus, mit naponta elzeng a madárhad - s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!? komolyan, hajthatatlan így esengtek: ?Legyen ez a nap is ugyanolyan!? Ó, fordulj meg már, nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok, légy az enyém!? S vágyam megvalósul. De találkozván szemünk, szemed a vágyam súlytalanságába nehezéket ejt: emberlényét, ki majd sért vagy segít, jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek, aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot. A megvalósult vágy: az élet. Élek. Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe, s arcodon mint levélárny vagy madárszárny suhanjon át, libbenjen át, hogy én- hogy nincs hozzám hasonló a világon, s hogy bárcsak... Bárcsak... S ennyi már elég. De a képzel?désb?l is. Gyorsítok, utolérem, s érinti már az ujjam tarkóját, hol végetér az arany haj, s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam érinti a páfrányfeny? árnyaként; érintheti: Hiszen a feleségem, új Bergadorf-modellban megy a park felé. Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak, erdei házunk napfényében. Persze, kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról. Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük egymást. S annyi változás közt nem-múltak örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés - ismertté tisztult. Életünk, vágyunk: egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de madarakéval: ?Legyen ez a nap is ugyanolyan, mindig életem napja." | ||||||
| ||||||