Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




3
Utolsó oldal »
Egy férfi megismer egy nőt az utcán
Páfrányfenyők legyezős árnyalagútján
- mily ősöreg fák! valamennyi élő
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy nőt. Haja nyersaranyát
legyezőnap tarkázza. Más nők jó pénzért
horgolták édes pezsgőszín anyagból
bőre burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
nő-e vadon? - pettyezi szőke, majdnem
szőke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos levegőt, könnyű-tisztán
halad tűsarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkezően! -
elmondhatom: esetem ez a nő, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak előle riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszegő kontúr, mely így sóhajt: ˝Tied
vagyok, légy íz enyém!˝
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy őszül,
a zenészekre bömböl: ˝Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...˝
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szerűen;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréből,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárnő, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ˝Bár ne találkoztak volna.˝

Követve ezt a nőt, eszembe jut, hogy
mielőtt idevetődtem, hajnalban az erdőn
a Madarak Ébresztője keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap!ˇ
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
˝Legyen ez a nap is ugyanolyan!ˇ
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ˝Tiéd vagyok,
légy az enyém!˝
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki bőg majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzelődésből is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezdődik a pezsgőszín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfenyő árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy először segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az első vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap˝, de
madarakéval: ˝Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."
...
Randall Jarrell
Mexikói negyed
Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kergetőznek;
nők pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög bűze
száll a sülő tamale illatával.

Fekete csipkekendőben leány
bámulja bicegő székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Szűz képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár művirágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyezőcsapdosásaimat.
Nem tartanék meg, belőletek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfüggőnek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cipőcsatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ő is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod őrzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égről az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."
...
Szívem Megváltója
Szívem kulcsát elveszíthettem hazám hágóiban bárhol,
Zárt zord-rácsos kapuját veszélyeztetve, egy illetőre inthet Ámor.
Egy illetőre, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ősi szenvedélyek,
Ezerszer megbántam már, hogy kitártam bár szüntelen,
Lelkem szúró szívfájdalmából menekülésem nem lelem,
Elmulasztott ígéretek, porig romboltak örökkévalómba,
Majd eljön egyszer - ki bilincsben tart, nem ereszt el - szívem megváltója!
...
Gróf Széchényi Ferencnének
Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösöntyűkkel.
És reá smaragd betűkkel
Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S tűndöklő tűzi-munkákkal
Buda s Pest piaccait:

Sőt még többet is mívelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
Ilyeknek híjával nincs.

Én bővölködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
Sok oszlop a porba űl;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
A szellőkön elrepűl.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
Tűndököljenek sorjában
Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dicső tájon
Az ő húgok is sort álljon
A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
Egész tavaszt kötözött,

Kin az ősz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
Vagy pedig Nagyságodon.
...
Kérelem egy nőhöz
Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?

Ha hű tolmács a szó, úgy rettegek,
Hogy érzésemmel megrettentelek.

Ne olvasd hát, ha hozzád írok én,
Ki tudja, álarc-é vagy érzemény.

De közte vannak a fehér sorok,
Rokonlélekhez szólanak azok.

Hahogy megérted, úgy boldog vagyok,
Ha meg nem érted - én is hallgatok.
...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó