|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az én poézisom természete | ||||||
| Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka! Te alvilág vakablaka! Ti holtak, akik itt hevertek! Ti múlandóság birtokának Setétes völgyei, Ahol petécses fantomának Bóbiskolt Hervey! Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik, Hol minden érzésünk elhal, Fülünk csak csendességet hall, Szemünk a semmit?l kapródzik, Csak kupressz árnyékát láthatja A holdnak fényinél, Mid?n azt bágyadtan ingatja Egy sír-fuvallta szél. Szörny? környék! hová a lélek Ha ólomszárnyakon rep?l, Rém?lve jár, alél, elh?l S félholtan hátrál vissza vélek. Szörny? környék! kérkedj Youngoddal. Ki hantodon ragyog; Isten veled s mord ánglusoddal! Én ánglus nem vagyok. Mások siralmas énekekkel B?gettessék az óboát, És holmi gyász-trenódiát Ríkassanak jajos versekkel. Én íly kedvetlen embereknek Nem lészek egyike, Legyen jutalma bár ezeknek A kedves estike. Nékem inkább oly bokréta Árnyékozza képemet, Melyet nyér a víg poéta, Múlatván a szépnemet: Ezt a vídámabb múzsáknak S a mosolygó gráciáknak F?zzék öszve rózsaszín? újjai, Élesztgessék borba ferdett csókjai. Nem kell kupressz, mellyel Rácint Tisztelé Melpómene; Egy kis rózsa, egy kis jácint Nékem jobban illene. Mert ez Lillám szép szemével, Az pedig tekintetével Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm; S így mindég új dalra késztet új öröm. Így veszem fel víg lélekkel Gyengén rezg? lantomat; S majd Lillám új énekekkel Lelkesíti húromat, Míg leng a friss esti szell?, S szárnyán egy nárdust lehell? Rózsában megszállnak a kis istenek És mennybéli koncertecskét zengenek. Lelkünkb?l e víg hangokkal Minden únalom kivész, Mert megédesítjük csókkal Ott, hol tartós pauza lész. Bágyadt nótánk vég-szózatja A szép tájt elszunnyadtatja; S addig andalgunk az esti hajnalon, Míg egymás ölébe hullunk a dalon. | ||||||
| ||||||
