Egyszer részegen
Összevertelek, hetek kínja gyötört.
Elt?ntél,
És ma csendes beszédet hozol -
azt hiszem,
Józanabb voltál nálam,
Téged az alkohol pörgetett be,
engem a könyvek.
Egyszer meztelen futottál felém
Térdig a márciusi hullámverésben,
Két szikla közt ült furfangosan
a strand -
Hindu Déva-lánynak láttalak,
Könny? lábbal tapostad a vizet
Melled mint a tenger, mint egy gyermek,
Mint a csillagtej-ontó Vénusz
álommellei.
Sós volt a vízt?l ajkad.
Tested képe hetekig
Tartotta bennem a lelket, majdnem
önkívületben láttalak
Egy napon a fogorvosi székben.
És megláttalak újra, megkövesülten:
Zimmer "Hindu m?vészeté"-ben:
Abban az életben lejtesz
Bájjal, szerelemmel, gy?r?kkel és
Apró aranyövvel,
a tomporod felett,
És azt gondoltam - több báj, több szerelem van
Féktelen Déva-lány életedben,
Mint amennyit ebben a felöltözött világban
Bárki is adhat,
Vagy kaphat.

...

Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvet?dtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacs?
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új sepr? a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényét?l úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
réml? szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkend?-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkez?knek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtet?n!
A sepr? mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a leveg?.

Minden a lehet? legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességr?l, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.

...

Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...