|
|
|
|---|---|
 |
|
| A naphoz | ||||||
| Te, ki szomorú lényegemmel
kezdett?l kezdve vagy rokon, csókold, csókold, csókold meg t?zzel az én csóktalan homlokom. Látod, itt állok mindhiába, kezem sóváran integet - Mindenkit?l csak csókot kérek és szórom, szórom, kincsemet. De szeretet-csók nincs szivökben és tovább mennek hidegen, s mire kincsem már mind a multé, minden ember-arc idegen. Csak Te osztod a csókot mindig, csak T?led van, ki lángra kap - Te a természet ?s szerelme, ujjongó-lelk?, drága Nap. Bíbor tüzed itt megfehérül, mint sz?zi, havas ormokon; csak csókold, csókold, csókold tüzzel az én csóktalan homlokom. | ||||||
| ||||||
