|
|
|
|---|---|
 |
|
| Egy táncvigalomban | ||||||
| Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is, Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra, Mi, jól tudom, kiábrándulni visz. Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád, Mért fáj, ha másért ver szived talán, Mi káprázat reng gyöngéid felett is? - Megígézél bizonnyal, kis leány. Átengedem magam a b?völetnek, Fénymámor, illat, kéjjel élvezem, E termen és e kedves szemeken túl Id?, világ ne létezzék nekem! Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?; Mi ott szenderge titkos sejtelemként, Vonód alatt az mind életre j?. - Zenédben egy küzd? szívnek világa, Örömsikoltás, elhaló sohaj, Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül, Lágy olvadó bú és vad csatazaj. - Majd a zenére a tánc is megindult, Karomra f?zöm a kedves leányt, Önérzettel, büszkén vezetgetem fel, Mint az er?s t? a leng? virányt. Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy, Körüllebeg epedve, csintalan, - Dac és bék?lés, féltés és enyelgés Felváltva reng a tánc hullámiban. Majd érzem szíve gyorsuló verésit, Lélekzetét, - karomra d?l a lány, Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán. Ha az igézet végre elenyészik, Fény, illat és zene kihal, eláll, S a köznapi világ néz újra rám le, A költ?itlen reg sugárinál: Képed, leány, egész kéjjel marad fel, Minél tán nem több sz?d bírása sem - S menten marad mégis minden salaktól, Mi a bírást követni kénytelen. | ||||||
| ||||||
